HELLO MR.!

Ok, Prawirotaman, ok?

Ezeket a mondatokat napjában úgy 476-szor hallottuk...

No meg azt is, hogy „bule,” ami annyit tesz, fehér bőrű. És ha fehér bőrű vagy, ugyan hova máshova mennél: a Prawirotamanra! Ha emlékeztek, ez a turistautca.

Mi azonban lassan, de biztosan, kiköltöztünk a turistautcából.

SEWON ASRI

Nem ment ez sem könnyen.

Ugyan az egyetem, illetve a minisztérium elszállásolt minket egy hotelban, az nyilván csak az első napokra szólt. Utána mindenkinek magának kellett megoldania, hol éli le az elkövetkező fél, vagy egy évet. Mi a közös ház mellett tettük le a voksunkat. De házat találni úgy, hogy az ISI (Institute Seni Indonesia) az ország legjelentősebb művészeti egyeteme, ergo Indonézia legkülönbözőbb részeiről jönnek ide tanulni, akik nyilván ugyanúgy albérletbe kerülnek, és úgy, hogy a tanév már majd egy hónapja elkezdődött mire mi Yogyába  értünk... nos, ilyen feltételek mellett házat találni nem könnyű. De nem is lehetetlen. Ha van egy Lacid, Tutid és egy Pintád!

Innen is millió köszönet! Laci szintén darmasiswa-s volt annak idején, és teljesen érthető okokból itt ragadt egy kis, azaz inkább sok időre. Tuti a felesége, akivel már Magyarországon élnek, elmondhatatlanul gyönyörű gyermekeikkel. Pinta pedig a barátjuk, aki kérésükre segített nekünk sok mindenben, így a házkeresésben is, és aki azóta az egyik legjobb barátom lett.

Pintával  körbejártuk az ISI környékét kocsival, motorral és minden földi jóval (na jó, valójában csak kocsival és motorral), de valahogy nem találtuk az igazit. Alig volt már kiadó ház, amiket pedig ki akartak adni, nos, valami bibit mindig találtunk. Aztán egyszer csak a nap végén, végső segélykiáltásként ellátogattunk Pinta egy barátjához, Komethez. Komet az az ember, aki szerintem mindenhez ért, mivel azóta is a legkülönfélébb szituációkban láttam. Ha elromlik valami, ha ereszt a tető, ha festeni kell, ha tehenet kell levágni (erről majd később, jaj..), ha piacon akarsz árulni, és sorolhatnám, de ami számunkra fontos: ha házat keresel. Elnavigált bennünket egy Puri Sewon Asri  nevű kis kampungba, ahol rendezett pinduri utcák és imádnivaló házak vannak, tele rengeteg növénnyel, színekkel és illatokkal. Aztán megpillantottunk egy házat, ami messziről kiemelkedett a többi közül – nem volt nehéz, hiszen talán az egyetlen kétszintes ház itt, ami a legkülönfélébb színekben pompázik. Belül gyönyörű domborművek, megfelelő számú szobák és fürdőszobák – meg angol illemhely is. És  gyönyörű terek! Itt dobbant meg először a szívem: igen, itt nagyon is tudnék élni!

Hála Istennek, ezt így gondolta Alida és Josef, Adél és Zoli is. Mátyás útja északra vezetett, így maradtunk öten a házban. Egészen addig, amíg be nem költözött két magyar mókamester a maradék szobába. Imi és Peti szinten festészetet tanulnak az ISI-n, ebben a félévben egy csereprogramnak  köszönhetően. Tényleg hihetetlen mókamesterek, azt hiszem nagy szerencse nekünk és a hasizmunknak, hogy együtt élünk.

A ház az egyetemhez közel van, körülbelül 10 perc séta a rizsföldek mellett. Mindenki motorral jár, de én imádok sétálni, mert nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Kedvencem amikor előbukkan a végeláthatatlan zöld rizsföldek között egy piros házikó. Csak egy pici pont a nagy zöldségben, de a legjobb helyen és a legjobb arányban. Arról a házról Pali bácsi szokott eszembe jutni... olyan Pali bácsisan piroslik a képzeletbeli vásznon... Az is gyönyörű, amikor felbukkan egy-egy dolgos arc és kar a tájban. Órákig hajladoznak a rizsszálak között, mérhetetlen alázattal és szorgalommal. Mint maga a rizs, ami eleinte büszkén és egyenesen áll a földbe ültetve, és mély meghajlással jelzi, ha megérett az „aratásra.” Ez az indonéz ember sajátja: alázatos tartás, amiről példát vehetünk.

Na és az örök mosoly! Indonézia a lélekből nevetés országa.

De ugyan ki is tudna nem mosolyogni, ha ilyen helyen él?

ISI - Institut Seni Indonesia, azaz Indonéz Művészeti Egyetem

Eredetileg festészetet, batikot és wayang kulitot  jöttem ide tanulni. Na persze ez sem megy olyan egyértelműen azért. Már december van, de még mindig kaotikus az órarendem. Az órák nem akkor, nem ott, és nem azzal vannak, ahogy az órarendben szerepelnek, de ha elég szemfüles az ember, megtalálja a „mit hol mikor és kivel”-t. Nekem is egyre jobban megy.

Teljesen más a rendszer mint otthon. Seni lukis lanjut nevű órámon nincs megszabva a festmény témája, pusztán a minimum méret, és mindenki órán kívül, a műtermében vagy otthon dolgozik, az elkészült munkát pedig az órán bemutatja. Elmondja a koncepcióját, és közösen megvitatják a képet a mesterekkel és a hallgatókkal. Amiből én elég sokszor semmit sem értek, mivel minden bahasa, azaz indonéz nyelven folyik, amit én nem beszélek olyan szinten, hogy magasröptű művészeti elmélkedésekbe bonyolódjak... de az már nagyon jól megy, hogy „bagus,” azaz jó. Ezt jó hallani.

A hallgatók a legkülönfélébb stílusban alkotnak, bár azt vettem észre, hogy elég erős itt a grafikai vonal, ami a festményeken is érződik.

Nem csoda, hiszen itt a batik. Batik órára is járok, de valójában a tanárral még egyszer sem sikerült találkoznom, mivel egy időben van a festő órával és óra előtt ill. után jutok be a műhelybe, amikor a tanár még vagy már nincs. Ez elég sok fejtörést okoz egyébként, mivel sokat szeretnék tanulni, de amik érdekelnek, sajnos mind egy időben vannak. Még nem jöttem rá a megoldásra.

Ezen kívül faművességgel is kacérkodom, ami annyit jelent, hogy faékszereket fogok készíteni. A kivitelezés van még hátra, a terveimet elfogadták.

Következő félévben pedig lesz wayang kulit órám is, azaz bőrből készítünk majd árnyjátékokhoz bábokat.

Indonézia kultúrája hihetetlenül színes, és sokszor olyan érzésem van, hogy az idő csak repül én pedig még nem láttam eleget... írom a listát, hogy hova érdemes menni, és igyekszem minél több helyre eljutni, minél több élményt gyűjteni, ami nem nehéz, hiszen mindig történik valami. Alvásra nincs idő.

A HÉTKÖZNAPOK

Egy átlagos nap... nem, itt azt hiszem nincsen átlagos nap.

De valami rutin azért mégis akad.

Eleinte hatkor keltünk a kis muzulmán dalospacsirtával, mivel a kampungban is van mecset és reggeli ima. Bevallom, nagyon bosszantó volt, de ma már fel sem ébredek. Pedig gondolom nem törölték el azóta... Egyébként varázslatos! Persze nem feltétlen hajnalban.

Az órák délelőtt vannak – ha vannak, mert hetente legalább kétszer járok úgy, hogy elmaradnak. Dél körül vége van, és lehet menni enni. Az ételek, nos igen. Rizs reggel, rizs délben, rizs este. Számtalan variációban. A csípős fűszerezés miatt az első hetek eléggé megviselték a szervezetemet, de most már ehhez is egész jól hozzászoktam. Mindenesetre igyekszem minél kevésbé csípős ételeket enni. Kedvencem a panírozott zöldség, különböző zöldségtekercsek, halak, oh a „cumi” azaz a tintahal, kis rákocskák, és a gyümölcslevek. Eleinte a mango volt a nyerő, de aztán egy helyen találtam banánt is, most pedig a guava a tanácsos a monszun miatt, mivel sok benne a C-vitamin.

Ez nagyon tetszik egyébként, hogy az indonézek pontosan tudják, mikor mire van szüksége a szervezetüknek. Azt hiszem, ők nem ragadtak le az anyagban, hanem megőriztek valamit az ősi tudásból. Persze, nem szabad túlzásokba esni.

A GURU

Ez volt az egyik reményem, mikor ide készültem: közelebb kerülni az ősi szellemhez.

Es mit ad Isten? Az első héten elkerültem egy guruhoz. Ezt szintén Pintának  köszönhetem, hiszen ő kejawen, azaz az ősi javai vallás követője, és hetente jár a gurujához a kejawen  rituálé végett, na és persze tanulni és fejlődni.

Első látásra elég ijesztőnek tűnik maga a rituálé, de amint megérti az ember a filozófiáját, cseppet sem az. Én még csak alig ismerem, ezért nem is bonyolódok még bele, csak egy átfogó képet próbálok nyújtani.

A rituálé meditációval kezdődik. Mint sok vezetett meditáció, ez is a testrészek energetizálásával indít, a lábujjaktól a fejtetőig. Adott szisztéma szerint közösen mozognak, és irányítják az energiát a testükön keresztül. Nekem a kundalíni jutott róla eszembe, és valóban sok közös elem található. A meditációba én is bekapcsolódtam, és már első alkalommal intenzív élményben volt részem. Mindegyik alkalommal erős  energiát érzékeltem, aminek ragyogó fehér színe volt. Ez megnyugtatott, mivel azért eleinte volt bennem egy egészséges távolságtartás, hiszen nagyon sok "ál-guruval" találkoztam már, így óvatosan járok ebben a világban. De itt pozitív energiát éreztem. Bónuszként kaptam egy fehér lótuszt is látomás formájában, ami, mint utóbb a guru mondta, a személyiségem egy része, és a türelmet szimbolizálja. Türelem. Már megint... hát jó.

A meditáció után a tanítványok a megtisztulás egy különös formáját gyakorolják. Izzó vasat érintenek a nyelvükhöz. Ezt csak a beavatottak csinálhatják, ami annyit jelent, hogy a guru egy előzetes gyakorlattal csakratisztítást  végez, hogy az izzó vas ne tehessen kárt az emberben. Olyan talán, mint a parázson járás. Serceg a nyelv a forró vastól, és mégsem marad semmi nyoma... ez még most is érthetetlen számomra. De az a kategória, amit nem érteni, hanem érezni kell. Természetesen megfogalmazódott bennem a kérdés, erre miért van szükség. Miért nem elég a meditáció által energetizálni, harmonizálni a testet és a szellemet? Talán azért van ez, hogy az ember megtanulja kontrollálni az anyagot a szellem által? De miért nem elég ez gondolati síkon? A válasz igy hangzott: az ember gondolatban megtisztíthat sok mindent, de mégis tettei és szavai azok, amik számítanak. Szavaiddal hatsz a másikra, és a szavaiddal meg is bánthatsz másokat. (Szerintem már a gondolattal is.) Ezért van szükség a tűz erejére, energiájára és minőségére, hogy megtisztítsa nyelvedet minden negatívumtól. Ami pedig még meglepőbb, hogy a guru képes kiolvasni az izzó vasból, hogy milyen történések állnak mögötted, kivel milyen konfliktusaid akadhattak az elmúlt időben. Egyszerre félelmetes és fantasztikus.

Ezután a vasat virágokkal teli vízbe mártják. Természetesen ennek is megvan a jelentése, és a koreográfiája. Majd ezt a vizet megisszák, és testüket, arcukat is átmossak vele. Talán ennek a víznek köszönhető, hogy itt mindenki bőre hihetetlenül bársonyos, és mindenki kortalan?

Majd hosszasan csendben ülnek egymás mellett, olykor a guru mesél valamit a tanítványoknak, majd újra csendben ülnek és csak léteznek. Szeretem ezt a csendet. Amikor nincs szükség szavakra, amikor csak létezel. Nem a felszínen, hanem a mélyben, nincs felszínes csacsogás hanem sokatmondó hallgatás. Sokatmondó elmélkedéssel fűszerezve. Azt hiszem, sokat fogok meg itt tanulni és tapasztalni...