Közeledik a karácsony... egy Amerikában élő barátom épp most kérdezte, készülök-e már az ünnepekre, és enyhe skizofrén érzéssel azt kellett válaszoljam, hogy nem igazán... hiszen ez az igazság.
Nem tudok ráhangolódni az ünnepi érzésre, hiszen hihetetlenül meleg van, a hétvégén le is égtem, és a karácsony legkisebb nyoma se található meg Indonéziában, muzulmán ország lévén.
Most elképzelem az otthoni hideg telet, a Dóm teret a vásárral, a gőzölgő forraltbort egy kis kürtös kaláccsal, a családdal és a barátokkal, a finom illatokat és ételeket, amit anya és a család mesterszakácsai sütnek-főznek... na jó, nem kínzom magam! Ezt itt el lehet felejteni.
Valahol nagyon hiányzik az ünnep és az otthoni szokások. Minden évben alig várom, hogy lássam az arcokat, amint kibontják az ajándékokat. Főleg az öcsémét, akinek mindig veszek valami oltári értelmetlen kacatot, hogy egy jót nevessünk. De leginkább maga az érzés, a hangulat, és az arcok hiányoznak.
Ugyanakkor mérhetetlenül hálás vagyok, hogy itt lehetek. Ugyan a karácsony nem lesz olyan, mint szokott lenni, de cserébe kapok számtalan más élményt és szépséget.
Például az elmúlt hétvégét.
Nem egy tipikus decemberi hétvége volt - otthoni szemmel.
Szombat hajnalban motorra ültünk és nyakunkba vettük a... hegyeket. Olyan kanyargós és huppanós utakon száguldottunk, hogy néha inkább én kerültem az előttem ülő nyakába. Enyhe túlzással. Hogy az otthoniak megnyugodjanak, nagy túlzással :) De egy-egy huppanónál valóban megfogalmazódott bennem, hogy mindjárt elrepülök. A szárnyalás érzése pedig végigkísérte az utunkat. A hegyekben kellemes idő van, szinte már fáztam, ami azért elég lehetetlenül hangzik, és közben lobogott a hajam a szélben. Már ami kifért a bukósisak alól. Kanyarogtunk jobbra-balra, fel-le, és mindig valami egészen új és fantasztikus látvány tárult elénk. A rizsföldek nem maradhatnak el, de a hegyek miatt teraszokon csücsültek, sok más növénnyel egyetemben. Két óra popsitörő motorozás után pedig a hegyek között, völgyek között zakatoló vonat helyett megcsillantak a tenger hullámai. Mivel nem volt senki az úton, és amúgy is... bátorkodtam egy jó nagyot kiáltani, afféle "juhúúú" életérzéssel telit. Mert hát juhúúú!
A tengerpart, ahova mentünk, teljesen más a Yogya melletti Parangtritis beach-től. Sadranan nevet visel, és az a fajta part, aminek a fotójára csak úgy cuppannak az utazási irodák. Gyönyörű!
 |
Kölcsönöztem egy képet a netről, mivel gépet nem mertem vinni -
következőleg fogok! |
Fehér homok, kristálytiszta víz, tele élővilággal, és hatalmas hullámokkal. De mivel zátonnyal van körülvéve, a nyílt vizen még veszélyes hullámok a partra érve lecsendesednek, és így veszélytelen ott fürdeni. Ami azt illeti, azért még így sem könnyű... néhányszor dobott rajtam egy-kettőt-százat a csendes fajta hullám is.
Ami még érdekes, hogy nagyon látványos az ár-apály jelenség a parton. Óramű pontossággal mozog a vízszint, és dél környékén lehet "vizen járni," hiszen az óceán annyira visszahúzódik, hogy át lehet sétálni a part melletti szigetre. Ez oda is vonzotta a helyieket, csak úgy kattogtak a fényképezőgépek, nagyon hamar megtelt a hely emberrel. Előtte sokkal meghittebb volt, hiszen rajtunk kívül senki nem volt látótávolságon belül, csak a kincsek, amiket gyűjtöttem: kagylók, csigák, rákpáncélok, fosszíliák, partra vetett korallok...
Stílusosan halat szerettem volna ebédelni. Végül a kakap, azaz csattogóhal mellett döntöttünk. Most már legalább tudom, hogy van ilyen hal is. Kaptunk még, bármily meglepő, rizst, és zöldségeket. Enak sekali! Nagyon finom volt! A warung a part egy másik szakaszára nézett, és a halacska falatozgatása közben ismét meditálhattam a végtelenen. Végtelenül szép volt.
A nap végére azonban akár engem is feltálalhattak volna a nap specialitásaként, nasi goreng helyett eva goreng néven. Szerintem én lettem volna a legmeggyőzőbb sült az egész étteremben. Isten áldja a Panthenolt és a körömvirágkenőcsöt! Na és nesze neked 50-es faktor, rendszeresen...
Másnap hajnalban ismét korán keltem, mert egy batik kurzusra mentünk Imogiribe.
Ez az a kurzus, amit még a hét közepén Vaidaval, Krisnaval és Tony-val egyeztettünk. Vasárnap csatlakozott hozzánk Adél és Faiz is. A rövid kurzus végül egésznapos programmá nőtte ki magát, és felejthetetlen élmény volt.
A batikot már volt szerencsém otthon is kipróbálni Farkas Kati batikfestő barátnőmnek köszönhetően. Itt viszont teljesen más módon dolgoztunk. Persze vannak azonosságok. A textilre előzőleg megrajzoltuk a mintát. Én most egy tradicionális motívumot választottam. A megrajzolt mintát azután méhviasszal lefedtük, azonban nem ecsettel, hanem az erre kifejlesztett speciális szerszámmal, amit angolul chanter-nek hivnak. Ez lényegében egy fa nyelű eszköz, aminek a végén egy kis csésze található, csapszerű végződéssel; a csészébe kerül a viasz, s a csapon folyik ki. Indonézül több neve van, attól függően, hogy mekkora átmérőjű ez a kis csap, azaz az eszköz milyen vastag vonalat hagy a textilen. Az a felület, amit viasszal befedünk, nem engedi át a festéket, a textilnek így ott megmarad az eredeti színe. Nos, ennek az eszköznek a használata korántsem könnyű feladat. Nagyon nehéz irányítani, és állandóan csöpög... persze ha megfelelő szögben tartja az ember, ezek a problémák elkerülhetőek, de nem ment elsőre... a hölgy, aki segített nekem, félelmetes rutinnal forgatta kezében a szerszámot. Utóbb kiderült, harmincöt éve fest batikot... ez a tény megnyugtatott. Miután lefedtük azokat a felületeket, amiket fehéren szerettünk volna hagyni, a textileket vízbe mártottuk, majd a színezés következett. Ez volt a kurzus egyik lényegi eleme, hogy a színezést természetes módon értük el, bármilyen kemikália használata nélkül. A többiek barna szint választottak, amit egy fa kérgéből nyernek, én pedig sárgát, amit a mangónak köszönhetek. Háromszor mártottuk a textileket a festékbe, minden egyes alkalommal utána megszárítottuk. Az utolsó száradás után vízbe kellett mártani az anyagot, és a vízbe valami por került, amit még nem tudtam kideríteni, micsoda, mert nem tudták megmondani angolul. Még kutatom. Utolsó fázisként a fixálás következett. Ezt nem az otthon tapasztalt vasalással érték el, hanem úgy, hogy forrásban levő vízbe beleszórták az ismeretlen port, és a textilt belemártották, és megkavargatták. Erre mondom én, hogy soto batik, azaz batikleves.
Természetesen ez egy ízelítő volt csupán, afféle rövid kurzus, hogy nagyjából megismerjük a naturális, kemikáliamentes batikfestő eljárást. A kézzelfestett minőségi batikok sokkal több időt igényelnek, egyrészt a batik mérete és a minták bonyolultsága miatt, másrészt, mert a színező és fixáló fázisokat többször megismétlik a mélyebb színárnyalat és több szín alkalmazása miatt. Egy sarung, azaz a tradicionális dél-kelet ázsiai viselet, méretes textil amit a derék köré tekernek, akár egy hónapig is készülhet. Erről ismét a végtelen türelem jut eszembe. Fantasztikus. Minden tisztelet a batikművészeké!
Így telt el az év egyik utolsó hétvégéje.
Hétközben pedig folytatódik az egyetem, és a festés.
Azért, megpróbálok közelebb kerülni az ünnepekhez is...
