A HAJRÁBAN...

Valahol egy hete hagytam abba krónikámat, és azóta egy-két képpel csitítottam blogéhségemet, de nem érem be ennyivel. Rengeteg élmény és benyomás ért azóta is, és nem szeretném őket futni hagyni.

A kiállítás

Kedd este megnyílt a várva várt kiállítás, az elefántos. Jankával és Ádámmal becsületesen ott voltunk a meghirdetett hét órai kezdetkor, mintha nem is sejtettük volna, hogy az valójában nyolcat jelent. Otthon van egy pár barátom, akinek egy órával korábbi időpontot kell mondjak, ha azt akarom, hogy időben érkezzen – nos, itt ez fordítva működik.

Ott voltunk tehát hét órakor, hiszen Faiz és meg pár lanjut-os barátom performance-szal készültek, amiről nem szeretettem volna lemaradni. De először végighallgattuk a bevezető beszédeket. Most a szokásosnál is több volt, hiszen nagyszabású kiállítás volt ez, beszélt az iparművészeti tanszék vezetője, a festő tanszék fejese, a főszervező szobrász tanár, egy műgyűjtő, és valami csillogó ruhájú néni, nem tudtam kitalálni, ő kicsoda, és talán ennyi. Illetve dehogy! Ugyanis a műgyűjtő néni beszéde közben megjelent két hallgató egy indonéz zászlóval, és valamit nagyon el akartak mondani... nem ismervén a nyelvet, teljesen bugyuta teóriákat gyártottam, talán most jön az indonéz ’56? Nem igazán.  De amikor szót kapott a vezetőjük, rezzenéstelen arccal, teljes meggyőződéssel beszélt a... hát ez az, miről is? Jankával pislogtunk nagyokat. Főleg, mikor további hallgatók elkezdtek gyertyákat kiosztani. Mindenki felállt, és égő gyertyával állt az első sor nézősereg. Itt már kezdtem kellemetlenül érezni magam. Most akkor mi is van? Tüntetünk vagy szellemet idézünk? Vagy tüntetve idézünk szellemet? Ez elég szellemes? Nem, a végén kiderült, hogy egy cseppet sem vicces a történet. Ugyanis néhány hete Jakartaban valamelyik kormányépület előtt egy indonéz aktivista fogta és felgyújtotta magát, az indonéz oktatásrendszer állapota ellen tüntetve ezzel. Ez a legkevésbé sem szellemes.

Azonban nem sokkal ezután megnyitották a kiállítóteret, és beözönlöttünk a galériába. Egy perc alatt visszatért belém az élet. Száguldottunk a harmadik szintre, ahol a performance kapott helyet. Kizárólag erre az alkalomra építettek egy új falat a harmadik szintre, Entang Wiharso kérésére. A művész kezében most nem ecset volt, hanem kalapács és fúró. Nekiesett a méretes falnak... Csak úgy szállt a téglapor. Én pedig kerestem a fiúkat. Hol vannak? A fal mögött álltak, és egy asztalt tartottak a levegőben. Az asztal két végénél egy-egy ember ült, egy úr és asszonya. Éppen tortát falatoztak. A tortára a művészetről alkotott vélekedések voltak írva. Közben az asztal, mivel tömör fából volt, nagyon mocorgott, alig bírták a fiúk a levegőben tartani. De nem tehették le, ez volt a feladatuk. Az „idilli” falatozást a fúró zaja kísérte, és a fal túloldalán levő emberek egyre többet láthattak ebből a fúrótól keletkezett lyukakon át. Alig vártam a csattanót... de egyszer csak, úgy egy óra után Pak Wiharso letette eszközeit, és the end. Azt hiszem, nem fűzök hozzá semmit, hogy az értelmezést ne befolyásoljam... Nekem azért hiányzott a csattanó...

Hosszú várakozás után szét tudtam nézni a tárlaton. Nagyon színes volt a felhozatal. Gumiabroncs, kakiló alak, arcok, felületek, műanyag love-tank, koponyák, és még sorolhatnám... aztán kiszúrtam azt az alkotást, amelyik a legjobban tetszik. Átlátszó férfikoszorú vesz körül sok kis színes golyót. Közelebb menve meg tudtam nézni az alkotó nevét: Putu Sutawijaya. Most miért nem vagyok meglepve? Azt hiszem, erre vagyok hangolva... Ugyanis, aki még nem tudja, rögtön az első kiállításon, amin voltam az ISI Galeriben, gyökeret vertem egy kép előtt. Egy balinéz táncost ábrázolt, illetve inkább csak a mozdulatot és gesztust, hiszen az alak maga alig sejthetően, de annál biztosabban volt a vászonra festve mérhetetlen profi tusvonásokkal, és körülötte dinamikus festékfoltok és tuspacák táncoltak. Azóta is rendszeresen belefutok az alkotásaiba, és mint kiderült, ő az egyik legkeresettebb indonéz alkotó, akinek a művei több millió fontért kelnek el a Sotheby's-ben. Azt hiszem, le kellett volna akasszam a képet arról a falról...

Seni lukis lanjut

Egyelőre azonban a saját képeimet akasztgatom.

Csütörtökön volt az utolsó órám, legalábbis ebben a félévben. Bevittem a még meg nem mutatott képeimet, amiből az egyik nagyon tetszett a tanároknak. A hallgatók szokás szerint megint nem szóltak semmit. Mert ugye reflektálni kellene a képekre, de valami miatt megkukulnak, amikor külföldi diákok mutatják a munkáikat. Erre már többen panaszkodtak, és még mindig nem tudom annyira hova tenni. De, „jobb híján,” beérem a tanárok észrevételeivel.

A tanáraim, Pak Subroto és Pak Darisman szintén nagyon elismert művészek. Subroto tusrajzait láttam, amik mérhetetlen profizmusról árulkodnak, és nagyon ízesek, dinamikusak. Darisman festményei pedig realista festésmódban, szürreális figurális kompozíciókat ábrázolnak.

Ezen a héten nagyon tetszett nekik a festményem, kivételesen semmi fejlesztenivalót nem tanácsoltak vele kapcsolatban.  Ez szerintem is jól sikerült.

De mint kiderült, a kiállításig még újabb képeket kell fessek. Ez nem a legjobb meglepetés, ugyanis az idő nagyon szorít. Mit sem könnyítettek a dolgomon, ugyanis Jankával és Ádámmal megvettük a repülőjegyet Sulawesire január elsejére. Az újévem első napját úton töltöm, ami ha mázlim van, meghatározza a 2012-es évemet...? Eddig majdnem mindig bejött. Ezzel a logikával sokat fogok utazni. Állok elébe!

De addig is, turbó tempóval festem a betervezett képeket. 

Na meg a karácsony...

Hamarosan annak a történetével is jelentkezem...

MERAPI

Hadd mutassam be a kis "házi" vulkánunkat...

Nem is olyan kicsi! 2911 méter magas, és lélegzetelállító!

Minden reggel azzal kezdem a napomat, hogy kimegyek az erkélyre és megnézem, mennyire felhős az ég, azaz mennyire lehet látni a Merapit. Hiszen ha tiszta az égbolt, látjuk a vulkánunkat! És ez ahányszor megtörténik, annyiszor csodálkozok el újra és újra...

Az erkélyről...

És amúgy...

Egyelőre csak a Merapi lábánál voltam, hiszen ránk köszöntött az esős évszak, azaz a monszun, és nem indítanak ilyenkor túrákat a csúcsra. De ami késik, nem múlik...

Addig is beértem a romok közti motortúrával, Barry-vel, egy jakartai baráttal. A látvány bizarr módon szépnek nevezhető, de tudván, hogy hány település és ember halálának nyomában jártunk, összeszorult a torkom. Azt hiszem, a képek magukért beszélnek.

Vicces módon, a vulkán lábánál lévő viszonylag ép faluban, ahonnan a túra indult és ahol véget ért, összefutottunk a guruval...

És kezdődött a pózolás. Mert hát, "pózolj guruval"! Ő kezdte... ;)  

Pinta és Barry

A guru

BATIK... KÉPEKBEN

Az Imogiriben töltött batik kurzus kis csapata:
hátul: Tony, Ibu..., Krisna
elöl: Faiz és én
mögöttünk Vaida elbújt
Adél fotózik

Olvad a viasz

"Chanting," azaz a motivum megrajzolása

Színezés

Ez az enyém, első merítés után.
Befotózom majd az elkészültet is, szééép :)

Száradnak a textilek

Fixálás

És így csinálják a profik...

Fotók: Boros Adél

EMBER TERVEZ, ISTEN VÉGEZ

Ez a mondás mindig és mindenhol megállja a helyét, főleg Indonéziában, ahol minden nap újabb és újabb meglepetések és spontán történések várnak az emberre. Ez történt ma is.

Reggel felkeltem, és „gondosan” megterveztem a napomat. Bemegyek a faműves órára, aztán folytatom a batikomat, és végül megyek haza festeni. Ezzel szemben a faműves óra elmaradt, a batik műhely zárva volt, és nem is jutottam haza. Történt ugyanis, hogy a faműves tanárom, mikor sms-ben érdeklődtem, hogy lesz-e ma még később óra, felhívott, hogy ne haragudjak, de éppen konferencián van – nincs kedvem csatlakozni? Így jutottam el ma a ’6th International Conference of Asian Art Management’ nevet viselő konferenciára.

Itt ülök sok kis indonéz és japán emberkével, akik különféle prezentációkat tartanak művészetmenedzsment témában. Az előadások nagy része indonéz nyelven folyik, és kicsit elfáradtam a fülelésben, úgyhogy előkaptam a laptopot és írok egy picit. De hála Istennek vannak angol nyelvű prezentációk is, amibe én is be tudok kapcsolódni. Az előbb például arról volt szó, hogy milyen hatással volt az év eleji japán földrengés és cunami a környékbeli művészeti intézmények működésére. Nagyon érdekes előadás volt, sok értékes gondolattal és ötlettel, hogy hogyan is lehet korlátozott lehetőségekkel művészeti életet biztosítani, újraéleszteni. Példaértékű. Az pedig mindenképpen, hogy egy ilyen hatalmas katasztrófa után egyáltalán foglalkoznak azzal, hogy a művészetnek is teret adjanak. Otthon nincs se cunami, se földrengés, mégis lehetetlen helyzetben vannak ezek az intézmények. El lehetne ezen gondolkodni...

A programban olvastam, hogy a nap utolsó előadása a fogyatékossággal élő emberek művészeti lehetőségeiről, neveléséről szól. Nagyon remélem, hogy ez angol nyelven lesz, hiszen ez az, ami a leginkább érdekel, és amit nagyon szívemen viselek.

(...)

Közben ahogy az utóbbi mondatot „papirra” vetettem, felkonferálták az említett előadást. Így váljon valóra minden kívánságom, valóban angol nyelven volt. Ismét tátott szájjal hallgattam a prezentációt és néztem a hozzá tartozó képeket, vetítéseket. A program nagyon magas színvonalú, komoly metodológiára épít. Az intézmény, ami helyet ad a foglalkozásoknak, fantasztikus felszereléssel rendelkezik, a termek harmonikusak, esztétikusak, már önmagában szépre és rendre nevelnek. A munkák, amiket a fogyatékosok készítenek, rendkívüliek. A vetítés alapján főként felnőttekkel dolgoznak, és inkább testi, mint szellemi fogyatékosokkal, aminek köszönhetően bonyolultabb mentális képességeket igénylő alkotásokat is készíthetnek. Nekem ez volt az egyik legnehezebb annak idején, hogy hogyan is találjak ki olyan feladatokat, amit a tanítványaim önállóan is el tudnak végezni, hogy erőteljesebben magukénak érezhessék az alkotás folyamatát és magát az elkészült munkát is. Ők szellemi fogyatékosok voltak (pl. Down, autista, stb.),  így ez a kívánságom sokszor feladta a leckét. De minden óra élmény volt, hiszen minden feladatban kihívást láttak, és a kis tiszta lelküknek az alkotás öröme már önmagában élmény volt. Itt maguk az alkotások komplexebbek lehettek az említett különbségek miatt.

Az előadás kapcsán eszembe jutott, hogy a második félévben felkeresek hasonló intézményeket Yogyaban, hátha lehet önkéntes munkát vállalni. Hiszen, a művészet univerzális... 

SADRANAN - IMOGIRI

Közeledik a karácsony... egy Amerikában élő barátom épp most kérdezte, készülök-e már az ünnepekre, és enyhe skizofrén érzéssel azt kellett válaszoljam, hogy nem igazán... hiszen ez az igazság.

Nem tudok ráhangolódni az ünnepi érzésre, hiszen hihetetlenül meleg van, a hétvégén le is égtem, és a karácsony legkisebb nyoma se található meg Indonéziában, muzulmán ország lévén.

Most elképzelem az otthoni hideg telet, a Dóm teret a vásárral, a gőzölgő forraltbort egy kis kürtös kaláccsal, a családdal és a barátokkal, a finom illatokat és ételeket, amit anya és a család mesterszakácsai sütnek-főznek... na jó, nem kínzom magam! Ezt itt el lehet felejteni. 

Valahol nagyon hiányzik az ünnep és az otthoni szokások. Minden évben alig várom, hogy lássam az arcokat, amint kibontják az ajándékokat. Főleg az öcsémét, akinek mindig veszek valami oltári értelmetlen kacatot, hogy egy jót nevessünk. De leginkább maga az érzés, a hangulat, és az arcok hiányoznak.

Ugyanakkor mérhetetlenül hálás vagyok, hogy itt lehetek. Ugyan a karácsony nem lesz olyan, mint szokott lenni, de cserébe kapok számtalan más élményt és szépséget.

Például az elmúlt hétvégét.

Nem egy tipikus decemberi hétvége volt - otthoni szemmel.

Szombat hajnalban motorra ültünk és nyakunkba vettük a... hegyeket. Olyan kanyargós és huppanós utakon száguldottunk, hogy néha inkább én kerültem az előttem ülő nyakába. Enyhe túlzással. Hogy az otthoniak megnyugodjanak, nagy túlzással :) De egy-egy huppanónál valóban megfogalmazódott bennem, hogy mindjárt elrepülök. A szárnyalás érzése pedig végigkísérte az utunkat. A hegyekben kellemes idő van, szinte már fáztam, ami azért elég lehetetlenül hangzik, és közben lobogott a hajam a szélben. Már ami kifért a bukósisak alól. Kanyarogtunk jobbra-balra, fel-le, és mindig valami egészen új és fantasztikus látvány tárult elénk. A rizsföldek nem maradhatnak el, de a hegyek miatt teraszokon csücsültek, sok más növénnyel egyetemben. Két óra popsitörő motorozás után pedig a hegyek között, völgyek között zakatoló vonat helyett megcsillantak a tenger hullámai. Mivel nem volt senki az úton, és amúgy is... bátorkodtam egy jó nagyot kiáltani, afféle "juhúúú" életérzéssel telit. Mert hát juhúúú! 

A tengerpart, ahova mentünk, teljesen más a Yogya melletti Parangtritis beach-től. Sadranan nevet visel, és az a fajta part, aminek a fotójára csak úgy cuppannak az utazási irodák. Gyönyörű! 

Kölcsönöztem egy képet a netről, mivel gépet nem mertem vinni -
következőleg fogok!

Fehér homok, kristálytiszta víz, tele élővilággal, és hatalmas hullámokkal. De mivel zátonnyal van körülvéve, a nyílt vizen még veszélyes hullámok a partra érve lecsendesednek, és így veszélytelen ott fürdeni. Ami azt illeti, azért még így sem könnyű... néhányszor dobott rajtam egy-kettőt-százat a csendes fajta hullám is. 

Ami még érdekes, hogy nagyon látványos az ár-apály jelenség a parton. Óramű pontossággal mozog a vízszint, és dél környékén lehet "vizen járni," hiszen az óceán annyira visszahúzódik, hogy át lehet sétálni a part melletti szigetre. Ez oda is vonzotta a helyieket, csak úgy kattogtak a fényképezőgépek, nagyon hamar megtelt a hely emberrel. Előtte sokkal meghittebb volt, hiszen rajtunk kívül senki nem volt látótávolságon belül, csak a kincsek, amiket gyűjtöttem: kagylók, csigák, rákpáncélok, fosszíliák, partra vetett korallok...

Stílusosan halat szerettem volna ebédelni. Végül a kakap, azaz csattogóhal mellett döntöttünk. Most már legalább tudom, hogy van ilyen hal is. Kaptunk még, bármily meglepő, rizst, és zöldségeket. Enak sekali! Nagyon finom volt! A warung a part egy másik szakaszára nézett, és a halacska falatozgatása közben ismét meditálhattam a végtelenen. Végtelenül szép volt.

A nap végére azonban akár engem is feltálalhattak volna a nap specialitásaként, nasi goreng helyett eva goreng néven. Szerintem én lettem volna a legmeggyőzőbb sült az egész étteremben. Isten áldja a Panthenolt és a körömvirágkenőcsöt! Na és nesze neked 50-es faktor, rendszeresen... 

Másnap hajnalban ismét korán keltem, mert egy batik kurzusra mentünk Imogiribe.
Ez az a kurzus, amit még a hét közepén Vaidaval, Krisnaval és Tony-val egyeztettünk. Vasárnap csatlakozott hozzánk Adél és Faiz is. A rövid kurzus végül egésznapos programmá nőtte ki magát, és felejthetetlen élmény volt.
A batikot már volt szerencsém otthon is kipróbálni Farkas Kati batikfestő barátnőmnek köszönhetően. Itt viszont teljesen más módon dolgoztunk. Persze vannak azonosságok. A textilre előzőleg megrajzoltuk a mintát. Én most egy tradicionális motívumot választottam. A megrajzolt mintát azután méhviasszal lefedtük, azonban nem ecsettel, hanem az erre kifejlesztett speciális szerszámmal, amit angolul chanter-nek hivnak. Ez lényegében egy fa nyelű eszköz, aminek a végén egy kis csésze található, csapszerű végződéssel; a csészébe kerül a viasz, s a csapon folyik ki. Indonézül több neve van, attól függően, hogy mekkora átmérőjű ez a kis csap, azaz az eszköz milyen vastag vonalat hagy a textilen. Az a felület, amit viasszal befedünk, nem engedi át a festéket, a textilnek így ott megmarad az eredeti színe. Nos, ennek az eszköznek a használata korántsem könnyű feladat. Nagyon nehéz irányítani, és állandóan csöpög... persze ha megfelelő szögben tartja az ember, ezek a problémák elkerülhetőek, de nem ment elsőre... a hölgy, aki segített nekem, félelmetes rutinnal forgatta kezében a szerszámot. Utóbb kiderült, harmincöt éve fest batikot... ez a tény megnyugtatott. Miután lefedtük azokat a felületeket, amiket fehéren szerettünk volna hagyni, a textileket vízbe mártottuk, majd a színezés következett. Ez volt a kurzus egyik lényegi eleme, hogy a színezést természetes módon értük el, bármilyen kemikália használata nélkül. A többiek barna szint választottak, amit egy fa kérgéből nyernek, én pedig sárgát, amit a mangónak köszönhetek. Háromszor mártottuk a textileket a festékbe, minden egyes alkalommal utána megszárítottuk. Az utolsó száradás után vízbe kellett mártani az anyagot, és a vízbe valami por került, amit még nem tudtam kideríteni, micsoda, mert nem tudták megmondani angolul. Még kutatom. Utolsó fázisként a fixálás következett. Ezt nem az otthon tapasztalt vasalással érték el, hanem úgy, hogy forrásban levő vízbe beleszórták az ismeretlen port, és a textilt belemártották, és megkavargatták. Erre mondom én, hogy soto batik, azaz batikleves.
Természetesen ez egy ízelítő volt csupán, afféle rövid kurzus, hogy nagyjából megismerjük a naturális, kemikáliamentes batikfestő eljárást. A kézzelfestett minőségi batikok sokkal több időt igényelnek, egyrészt a batik mérete és a minták bonyolultsága miatt, másrészt, mert a színező és fixáló fázisokat többször megismétlik a mélyebb színárnyalat és több szín alkalmazása miatt. Egy sarung, azaz a tradicionális dél-kelet ázsiai viselet, méretes textil amit a derék köré tekernek, akár egy hónapig is készülhet. Erről ismét a végtelen türelem jut eszembe. Fantasztikus. Minden tisztelet a batikművészeké!

Így telt el az év egyik utolsó hétvégéje.
Hétközben pedig folytatódik az egyetem, és a festés.
Azért, megpróbálok közelebb kerülni az ünnepekhez is...

VALAHOL ÁZSIÁBAN...

Ázsia, Európa... Indonézia, Magyarország... ha kinézek az ablakon, varázslatos indonéz tájat látok, rizsföldeket pálmafákkal, az erkélyről a Merapit (!), közben Moby szól, nem túl indonéz dallamok, egy kis „oversea” motívum... most hol is vagyok?

Valahol a rumli közepén. A szobámban ülök, állok, néha fekszek, járkálni alig, mivel minden négyzetcentiméteren valami hever. Festékek, ecsetek, ceruzák, textilek – amit éppen batikos ornamentikával igyekszem megtölteni – és fadarabok – amiből az ékszerek készülnek. Én meg csücsülök mint kakas a szemétdombján. Még jó, hogy ez nem szemétdomb, én meg nem kakas vagyok... mihez is kezdenék akkor?

Nos, lehet nem jó jel, hogy már az elején ilyen balgaságok jutnak eszembe. De hiába, kicsit fáradt vagyok. Nagyon.

A helyzet az, hogy határidőkkel vagyok tele. A jövő héten vége az első félév szorgalmi időszakának, és be kell mutassam az esedékes alkotásaimat. Amiknek a száma, hiszen alkalmazkodókészség terápiára utaltam be magam ebben az évben, egy hét alatt a kétszeresére nőtt. Nem mondom, hogy ez az új fejlemény meglep, annál inkább frusztrál, hogy hogyan is leszek kész ennyi plusz alkotással és a hozzá tartozó irománnyal úgy, hogy közben az idő még a szokásosnál is relatívabb módon telik. Szalad. Mintha harminc kutyafalka kergetné. Plusz még a farkasok. Én is igyekszem loholni a nyomukban, de az úton annyi érdekes dolog akad – kiállítások, kirándulások, vagy egyszerűen „csak” beszélgetések –, hogy bevallom, néha ez a tér-idő kontinuum eléggé megtréfál. Vicces egy teremtmény.

Na és milyen igazuk van a darmasiswa-s barátaimnak, akik csak annyit mondanak, „take it easy!” A legjobb fordítást Jozefusztól kölcsönzöm: „Lazuuuulj!” Na ja. Tényleg, miért is aggódom én ennyire? Mi ez a teljesítéskényszer már megint? Pont itt, a nyugalom országában...

Azt hiszem, a kulcs megint az idő. Azaz, hogy nem tudok mindent belezsúfolni abba a 24 órába, amit a rendszer biztosit. Nem elég! Vagy talán az a gond, hogy még nem jöttem rá, hogyan lehet a dimenziók között utazni. Az egyik dimenzióban alkotnék, a másikban pedig utaznék. De addig is, igyekszem a kettőt egyensúlyban tartani (úgyis ez a legegészségesebb verzió).

A december így fog telni, terv szerint festek, és festek, és festek. Januárban kiállítás nyílik a festő csoport munkáiból. Aztán pedig uccu neki, utazok!

Még nem tudom, hova. Mert végeláthatatlan a megnézendő helyek száma. Balira biztosan ellátogatunk, és a januári szünet alatt szeretnék még Jáván is eljutni más városokba, falvakba, vulkánokhoz, kénbányához, és így tovább.

Na de akad itt is annyi szép dolog!

Tegnap például eljutottam egy Imogiri nevű településre. Vasárnap batik kurzusra megyünk oda, és egy barátommal, Vaidaval megkukkantottuk először a helyet. Vaida egy litván antropológus lány, aki az egyik legkedvesebb barátom a külföldiek közül.

Egy nagyon kedves műhelybe vittek minket, ahol türelmes asszonyok aprólékos motívumokkal rajzolták tele textileiket. Ez vár ránk vasárnap. Azt fogják megtanítani nekünk, hogyan lehet kemikáliáktól mentesen batikot készíteni -  festeni, fixálni, és a többi. Én bio-batikként emlegetem. Nagyon kíváncsi vagyok.

Tony és Krisna nevű barátainkkal fogunk a kurzuson részt venni. Tony wayang művész, és szerintem Bob Marley rokona, mert teljesen úgy néz ki, Krisna pedig nevével ellentétben egy teljesen földi lény. A szó nemes értelmében. A családjuk Imogiriben él, a hegyekben, és egy gyönyörű gazdaságuk van. Tegnap oda is ellátogattunk. A birtokuk hatalmas területen fekszik a hegyek között, tele növényekkel és állatokkal. Teljesen önellátó gazdaságuk van, maguk termelnek mindent, még az energiát is napkollektorok és biogáz segítségével. (A biogáz termelésének elmesélése azért elég vicces volt, Laci, te erről többet tudhatsz!;)) 

Körbejártuk a területet, megszámlálhatatlan féle-fajta állat és növény mellett-alatt sétáltunk el, kétnapos bocit láttam, bébinyulakat simogattam, és amikor felértünk a teraszos gazdaság tetejére, és magam elé néztem, nos, olyan érzésem lett, mintha éppen egy angyalsereg vállon ragadott volna és jó magasra repítene... előttem voltak Imogiri és Sewon rizsföldei, amik apró kis négyzeteknek látszottak abból a távolságból és magasságból, és a messzeségben valami különös csillogást láttam... ami nem volt más, mint az óceán... ááááá!!!! most sem találom a szavakat. Leírhatatlan az a végtelen, amit az óceán megtestesít. Csak nézem, nézem, de nem látom a végét. Emiatt különös érzés fog el, talán valami ilyesmi lehet a szabadság érzése... ami még erősebb volt, amikor a parton voltam. A Depok és a Parangtritis Beach-re jutottam el eddig, szombaton tervezünk a Sundak Beach-re elmotorozni, ahol fürdeni is lehet. Az első kettőn ugyanis nem lehet, mivel hatalmas és veszélyes hullámok vannak a szárazföldi és óceáni lemezek találkozása miatt. Egy pillanat alatt elsodornának... Ezt elég könnyű elképzelni, ha az ember eljut az említett partok egyikére. Amikor először láttam meg az óceánt, földbe gyökerezett a lábam... először is az említett végtelensége miatt. Tengerparton már voltam, de ez még annál is monumentálisabb, hiszen a közelben nincsen semmi, csak víz és víz és víz... és a hullámok valóban akkora méreteket öltenek, hogy icipici pontnak érzem magam akit mindjárt elfúj a hullámok szele... percekig álltam szótlanul a part szélén, bokáig érő vízben... egészen addig, amíg egy akkora hullám nem jött, ami derékig betakart! Csak egy pillanatra, de annál intenzívebben! Nyamiii! Felfrissültem! És ámultam tovább... egy komplett meditációs szettet kaptam aznap este az óceán szellemétől.

Talán megpróbálom most ezt a hangulatot felidézni, és megújult lendülettel folytatni a munkámat...

Az első lépések...

Íme, a Parangtritis Beach

Lenyűgöző...

Valami ilyesmi...

 

 

Új barátom apró halakat gyűjt...

Ezt a hajót aligha használja már...

Amikor megtelik emberrel...

... és amikor kiürül. Pápá!