A HAJRÁBAN...

Valahol egy hete hagytam abba krónikámat, és azóta egy-két képpel csitítottam blogéhségemet, de nem érem be ennyivel. Rengeteg élmény és benyomás ért azóta is, és nem szeretném őket futni hagyni.

A kiállítás

Kedd este megnyílt a várva várt kiállítás, az elefántos. Jankával és Ádámmal becsületesen ott voltunk a meghirdetett hét órai kezdetkor, mintha nem is sejtettük volna, hogy az valójában nyolcat jelent. Otthon van egy pár barátom, akinek egy órával korábbi időpontot kell mondjak, ha azt akarom, hogy időben érkezzen – nos, itt ez fordítva működik.

Ott voltunk tehát hét órakor, hiszen Faiz és meg pár lanjut-os barátom performance-szal készültek, amiről nem szeretettem volna lemaradni. De először végighallgattuk a bevezető beszédeket. Most a szokásosnál is több volt, hiszen nagyszabású kiállítás volt ez, beszélt az iparművészeti tanszék vezetője, a festő tanszék fejese, a főszervező szobrász tanár, egy műgyűjtő, és valami csillogó ruhájú néni, nem tudtam kitalálni, ő kicsoda, és talán ennyi. Illetve dehogy! Ugyanis a műgyűjtő néni beszéde közben megjelent két hallgató egy indonéz zászlóval, és valamit nagyon el akartak mondani... nem ismervén a nyelvet, teljesen bugyuta teóriákat gyártottam, talán most jön az indonéz ’56? Nem igazán.  De amikor szót kapott a vezetőjük, rezzenéstelen arccal, teljes meggyőződéssel beszélt a... hát ez az, miről is? Jankával pislogtunk nagyokat. Főleg, mikor további hallgatók elkezdtek gyertyákat kiosztani. Mindenki felállt, és égő gyertyával állt az első sor nézősereg. Itt már kezdtem kellemetlenül érezni magam. Most akkor mi is van? Tüntetünk vagy szellemet idézünk? Vagy tüntetve idézünk szellemet? Ez elég szellemes? Nem, a végén kiderült, hogy egy cseppet sem vicces a történet. Ugyanis néhány hete Jakartaban valamelyik kormányépület előtt egy indonéz aktivista fogta és felgyújtotta magát, az indonéz oktatásrendszer állapota ellen tüntetve ezzel. Ez a legkevésbé sem szellemes.

Azonban nem sokkal ezután megnyitották a kiállítóteret, és beözönlöttünk a galériába. Egy perc alatt visszatért belém az élet. Száguldottunk a harmadik szintre, ahol a performance kapott helyet. Kizárólag erre az alkalomra építettek egy új falat a harmadik szintre, Entang Wiharso kérésére. A művész kezében most nem ecset volt, hanem kalapács és fúró. Nekiesett a méretes falnak... Csak úgy szállt a téglapor. Én pedig kerestem a fiúkat. Hol vannak? A fal mögött álltak, és egy asztalt tartottak a levegőben. Az asztal két végénél egy-egy ember ült, egy úr és asszonya. Éppen tortát falatoztak. A tortára a művészetről alkotott vélekedések voltak írva. Közben az asztal, mivel tömör fából volt, nagyon mocorgott, alig bírták a fiúk a levegőben tartani. De nem tehették le, ez volt a feladatuk. Az „idilli” falatozást a fúró zaja kísérte, és a fal túloldalán levő emberek egyre többet láthattak ebből a fúrótól keletkezett lyukakon át. Alig vártam a csattanót... de egyszer csak, úgy egy óra után Pak Wiharso letette eszközeit, és the end. Azt hiszem, nem fűzök hozzá semmit, hogy az értelmezést ne befolyásoljam... Nekem azért hiányzott a csattanó...

Hosszú várakozás után szét tudtam nézni a tárlaton. Nagyon színes volt a felhozatal. Gumiabroncs, kakiló alak, arcok, felületek, műanyag love-tank, koponyák, és még sorolhatnám... aztán kiszúrtam azt az alkotást, amelyik a legjobban tetszik. Átlátszó férfikoszorú vesz körül sok kis színes golyót. Közelebb menve meg tudtam nézni az alkotó nevét: Putu Sutawijaya. Most miért nem vagyok meglepve? Azt hiszem, erre vagyok hangolva... Ugyanis, aki még nem tudja, rögtön az első kiállításon, amin voltam az ISI Galeriben, gyökeret vertem egy kép előtt. Egy balinéz táncost ábrázolt, illetve inkább csak a mozdulatot és gesztust, hiszen az alak maga alig sejthetően, de annál biztosabban volt a vászonra festve mérhetetlen profi tusvonásokkal, és körülötte dinamikus festékfoltok és tuspacák táncoltak. Azóta is rendszeresen belefutok az alkotásaiba, és mint kiderült, ő az egyik legkeresettebb indonéz alkotó, akinek a művei több millió fontért kelnek el a Sotheby's-ben. Azt hiszem, le kellett volna akasszam a képet arról a falról...

Seni lukis lanjut

Egyelőre azonban a saját képeimet akasztgatom.

Csütörtökön volt az utolsó órám, legalábbis ebben a félévben. Bevittem a még meg nem mutatott képeimet, amiből az egyik nagyon tetszett a tanároknak. A hallgatók szokás szerint megint nem szóltak semmit. Mert ugye reflektálni kellene a képekre, de valami miatt megkukulnak, amikor külföldi diákok mutatják a munkáikat. Erre már többen panaszkodtak, és még mindig nem tudom annyira hova tenni. De, „jobb híján,” beérem a tanárok észrevételeivel.

A tanáraim, Pak Subroto és Pak Darisman szintén nagyon elismert művészek. Subroto tusrajzait láttam, amik mérhetetlen profizmusról árulkodnak, és nagyon ízesek, dinamikusak. Darisman festményei pedig realista festésmódban, szürreális figurális kompozíciókat ábrázolnak.

Ezen a héten nagyon tetszett nekik a festményem, kivételesen semmi fejlesztenivalót nem tanácsoltak vele kapcsolatban.  Ez szerintem is jól sikerült.

De mint kiderült, a kiállításig még újabb képeket kell fessek. Ez nem a legjobb meglepetés, ugyanis az idő nagyon szorít. Mit sem könnyítettek a dolgomon, ugyanis Jankával és Ádámmal megvettük a repülőjegyet Sulawesire január elsejére. Az újévem első napját úton töltöm, ami ha mázlim van, meghatározza a 2012-es évemet...? Eddig majdnem mindig bejött. Ezzel a logikával sokat fogok utazni. Állok elébe!

De addig is, turbó tempóval festem a betervezett képeket. 

Na meg a karácsony...

Hamarosan annak a történetével is jelentkezem...

EMBER TERVEZ, ISTEN VÉGEZ

Ez a mondás mindig és mindenhol megállja a helyét, főleg Indonéziában, ahol minden nap újabb és újabb meglepetések és spontán történések várnak az emberre. Ez történt ma is.

Reggel felkeltem, és „gondosan” megterveztem a napomat. Bemegyek a faműves órára, aztán folytatom a batikomat, és végül megyek haza festeni. Ezzel szemben a faműves óra elmaradt, a batik műhely zárva volt, és nem is jutottam haza. Történt ugyanis, hogy a faműves tanárom, mikor sms-ben érdeklődtem, hogy lesz-e ma még később óra, felhívott, hogy ne haragudjak, de éppen konferencián van – nincs kedvem csatlakozni? Így jutottam el ma a ’6th International Conference of Asian Art Management’ nevet viselő konferenciára.

Itt ülök sok kis indonéz és japán emberkével, akik különféle prezentációkat tartanak művészetmenedzsment témában. Az előadások nagy része indonéz nyelven folyik, és kicsit elfáradtam a fülelésben, úgyhogy előkaptam a laptopot és írok egy picit. De hála Istennek vannak angol nyelvű prezentációk is, amibe én is be tudok kapcsolódni. Az előbb például arról volt szó, hogy milyen hatással volt az év eleji japán földrengés és cunami a környékbeli művészeti intézmények működésére. Nagyon érdekes előadás volt, sok értékes gondolattal és ötlettel, hogy hogyan is lehet korlátozott lehetőségekkel művészeti életet biztosítani, újraéleszteni. Példaértékű. Az pedig mindenképpen, hogy egy ilyen hatalmas katasztrófa után egyáltalán foglalkoznak azzal, hogy a művészetnek is teret adjanak. Otthon nincs se cunami, se földrengés, mégis lehetetlen helyzetben vannak ezek az intézmények. El lehetne ezen gondolkodni...

A programban olvastam, hogy a nap utolsó előadása a fogyatékossággal élő emberek művészeti lehetőségeiről, neveléséről szól. Nagyon remélem, hogy ez angol nyelven lesz, hiszen ez az, ami a leginkább érdekel, és amit nagyon szívemen viselek.

(...)

Közben ahogy az utóbbi mondatot „papirra” vetettem, felkonferálták az említett előadást. Így váljon valóra minden kívánságom, valóban angol nyelven volt. Ismét tátott szájjal hallgattam a prezentációt és néztem a hozzá tartozó képeket, vetítéseket. A program nagyon magas színvonalú, komoly metodológiára épít. Az intézmény, ami helyet ad a foglalkozásoknak, fantasztikus felszereléssel rendelkezik, a termek harmonikusak, esztétikusak, már önmagában szépre és rendre nevelnek. A munkák, amiket a fogyatékosok készítenek, rendkívüliek. A vetítés alapján főként felnőttekkel dolgoznak, és inkább testi, mint szellemi fogyatékosokkal, aminek köszönhetően bonyolultabb mentális képességeket igénylő alkotásokat is készíthetnek. Nekem ez volt az egyik legnehezebb annak idején, hogy hogyan is találjak ki olyan feladatokat, amit a tanítványaim önállóan is el tudnak végezni, hogy erőteljesebben magukénak érezhessék az alkotás folyamatát és magát az elkészült munkát is. Ők szellemi fogyatékosok voltak (pl. Down, autista, stb.),  így ez a kívánságom sokszor feladta a leckét. De minden óra élmény volt, hiszen minden feladatban kihívást láttak, és a kis tiszta lelküknek az alkotás öröme már önmagában élmény volt. Itt maguk az alkotások komplexebbek lehettek az említett különbségek miatt.

Az előadás kapcsán eszembe jutott, hogy a második félévben felkeresek hasonló intézményeket Yogyaban, hátha lehet önkéntes munkát vállalni. Hiszen, a művészet univerzális... 

VALAHOL ÁZSIÁBAN...

Ázsia, Európa... Indonézia, Magyarország... ha kinézek az ablakon, varázslatos indonéz tájat látok, rizsföldeket pálmafákkal, az erkélyről a Merapit (!), közben Moby szól, nem túl indonéz dallamok, egy kis „oversea” motívum... most hol is vagyok?

Valahol a rumli közepén. A szobámban ülök, állok, néha fekszek, járkálni alig, mivel minden négyzetcentiméteren valami hever. Festékek, ecsetek, ceruzák, textilek – amit éppen batikos ornamentikával igyekszem megtölteni – és fadarabok – amiből az ékszerek készülnek. Én meg csücsülök mint kakas a szemétdombján. Még jó, hogy ez nem szemétdomb, én meg nem kakas vagyok... mihez is kezdenék akkor?

Nos, lehet nem jó jel, hogy már az elején ilyen balgaságok jutnak eszembe. De hiába, kicsit fáradt vagyok. Nagyon.

A helyzet az, hogy határidőkkel vagyok tele. A jövő héten vége az első félév szorgalmi időszakának, és be kell mutassam az esedékes alkotásaimat. Amiknek a száma, hiszen alkalmazkodókészség terápiára utaltam be magam ebben az évben, egy hét alatt a kétszeresére nőtt. Nem mondom, hogy ez az új fejlemény meglep, annál inkább frusztrál, hogy hogyan is leszek kész ennyi plusz alkotással és a hozzá tartozó irománnyal úgy, hogy közben az idő még a szokásosnál is relatívabb módon telik. Szalad. Mintha harminc kutyafalka kergetné. Plusz még a farkasok. Én is igyekszem loholni a nyomukban, de az úton annyi érdekes dolog akad – kiállítások, kirándulások, vagy egyszerűen „csak” beszélgetések –, hogy bevallom, néha ez a tér-idő kontinuum eléggé megtréfál. Vicces egy teremtmény.

Na és milyen igazuk van a darmasiswa-s barátaimnak, akik csak annyit mondanak, „take it easy!” A legjobb fordítást Jozefusztól kölcsönzöm: „Lazuuuulj!” Na ja. Tényleg, miért is aggódom én ennyire? Mi ez a teljesítéskényszer már megint? Pont itt, a nyugalom országában...

Azt hiszem, a kulcs megint az idő. Azaz, hogy nem tudok mindent belezsúfolni abba a 24 órába, amit a rendszer biztosit. Nem elég! Vagy talán az a gond, hogy még nem jöttem rá, hogyan lehet a dimenziók között utazni. Az egyik dimenzióban alkotnék, a másikban pedig utaznék. De addig is, igyekszem a kettőt egyensúlyban tartani (úgyis ez a legegészségesebb verzió).

A december így fog telni, terv szerint festek, és festek, és festek. Januárban kiállítás nyílik a festő csoport munkáiból. Aztán pedig uccu neki, utazok!

Még nem tudom, hova. Mert végeláthatatlan a megnézendő helyek száma. Balira biztosan ellátogatunk, és a januári szünet alatt szeretnék még Jáván is eljutni más városokba, falvakba, vulkánokhoz, kénbányához, és így tovább.

Na de akad itt is annyi szép dolog!

Tegnap például eljutottam egy Imogiri nevű településre. Vasárnap batik kurzusra megyünk oda, és egy barátommal, Vaidaval megkukkantottuk először a helyet. Vaida egy litván antropológus lány, aki az egyik legkedvesebb barátom a külföldiek közül.

Egy nagyon kedves műhelybe vittek minket, ahol türelmes asszonyok aprólékos motívumokkal rajzolták tele textileiket. Ez vár ránk vasárnap. Azt fogják megtanítani nekünk, hogyan lehet kemikáliáktól mentesen batikot készíteni -  festeni, fixálni, és a többi. Én bio-batikként emlegetem. Nagyon kíváncsi vagyok.

Tony és Krisna nevű barátainkkal fogunk a kurzuson részt venni. Tony wayang művész, és szerintem Bob Marley rokona, mert teljesen úgy néz ki, Krisna pedig nevével ellentétben egy teljesen földi lény. A szó nemes értelmében. A családjuk Imogiriben él, a hegyekben, és egy gyönyörű gazdaságuk van. Tegnap oda is ellátogattunk. A birtokuk hatalmas területen fekszik a hegyek között, tele növényekkel és állatokkal. Teljesen önellátó gazdaságuk van, maguk termelnek mindent, még az energiát is napkollektorok és biogáz segítségével. (A biogáz termelésének elmesélése azért elég vicces volt, Laci, te erről többet tudhatsz!;)) 

Körbejártuk a területet, megszámlálhatatlan féle-fajta állat és növény mellett-alatt sétáltunk el, kétnapos bocit láttam, bébinyulakat simogattam, és amikor felértünk a teraszos gazdaság tetejére, és magam elé néztem, nos, olyan érzésem lett, mintha éppen egy angyalsereg vállon ragadott volna és jó magasra repítene... előttem voltak Imogiri és Sewon rizsföldei, amik apró kis négyzeteknek látszottak abból a távolságból és magasságból, és a messzeségben valami különös csillogást láttam... ami nem volt más, mint az óceán... ááááá!!!! most sem találom a szavakat. Leírhatatlan az a végtelen, amit az óceán megtestesít. Csak nézem, nézem, de nem látom a végét. Emiatt különös érzés fog el, talán valami ilyesmi lehet a szabadság érzése... ami még erősebb volt, amikor a parton voltam. A Depok és a Parangtritis Beach-re jutottam el eddig, szombaton tervezünk a Sundak Beach-re elmotorozni, ahol fürdeni is lehet. Az első kettőn ugyanis nem lehet, mivel hatalmas és veszélyes hullámok vannak a szárazföldi és óceáni lemezek találkozása miatt. Egy pillanat alatt elsodornának... Ezt elég könnyű elképzelni, ha az ember eljut az említett partok egyikére. Amikor először láttam meg az óceánt, földbe gyökerezett a lábam... először is az említett végtelensége miatt. Tengerparton már voltam, de ez még annál is monumentálisabb, hiszen a közelben nincsen semmi, csak víz és víz és víz... és a hullámok valóban akkora méreteket öltenek, hogy icipici pontnak érzem magam akit mindjárt elfúj a hullámok szele... percekig álltam szótlanul a part szélén, bokáig érő vízben... egészen addig, amíg egy akkora hullám nem jött, ami derékig betakart! Csak egy pillanatra, de annál intenzívebben! Nyamiii! Felfrissültem! És ámultam tovább... egy komplett meditációs szettet kaptam aznap este az óceán szellemétől.

Talán megpróbálom most ezt a hangulatot felidézni, és megújult lendülettel folytatni a munkámat...

Az első lépések...

Íme, a Parangtritis Beach

Lenyűgöző...

Valami ilyesmi...

 

 

Új barátom apró halakat gyűjt...

Ezt a hajót aligha használja már...

Amikor megtelik emberrel...

... és amikor kiürül. Pápá!

HELLO MR.!

Ok, Prawirotaman, ok?

Ezeket a mondatokat napjában úgy 476-szor hallottuk...

No meg azt is, hogy „bule,” ami annyit tesz, fehér bőrű. És ha fehér bőrű vagy, ugyan hova máshova mennél: a Prawirotamanra! Ha emlékeztek, ez a turistautca.

Mi azonban lassan, de biztosan, kiköltöztünk a turistautcából.

SEWON ASRI

Nem ment ez sem könnyen.

Ugyan az egyetem, illetve a minisztérium elszállásolt minket egy hotelban, az nyilván csak az első napokra szólt. Utána mindenkinek magának kellett megoldania, hol éli le az elkövetkező fél, vagy egy évet. Mi a közös ház mellett tettük le a voksunkat. De házat találni úgy, hogy az ISI (Institute Seni Indonesia) az ország legjelentősebb művészeti egyeteme, ergo Indonézia legkülönbözőbb részeiről jönnek ide tanulni, akik nyilván ugyanúgy albérletbe kerülnek, és úgy, hogy a tanév már majd egy hónapja elkezdődött mire mi Yogyába  értünk... nos, ilyen feltételek mellett házat találni nem könnyű. De nem is lehetetlen. Ha van egy Lacid, Tutid és egy Pintád!

Innen is millió köszönet! Laci szintén darmasiswa-s volt annak idején, és teljesen érthető okokból itt ragadt egy kis, azaz inkább sok időre. Tuti a felesége, akivel már Magyarországon élnek, elmondhatatlanul gyönyörű gyermekeikkel. Pinta pedig a barátjuk, aki kérésükre segített nekünk sok mindenben, így a házkeresésben is, és aki azóta az egyik legjobb barátom lett.

Pintával  körbejártuk az ISI környékét kocsival, motorral és minden földi jóval (na jó, valójában csak kocsival és motorral), de valahogy nem találtuk az igazit. Alig volt már kiadó ház, amiket pedig ki akartak adni, nos, valami bibit mindig találtunk. Aztán egyszer csak a nap végén, végső segélykiáltásként ellátogattunk Pinta egy barátjához, Komethez. Komet az az ember, aki szerintem mindenhez ért, mivel azóta is a legkülönfélébb szituációkban láttam. Ha elromlik valami, ha ereszt a tető, ha festeni kell, ha tehenet kell levágni (erről majd később, jaj..), ha piacon akarsz árulni, és sorolhatnám, de ami számunkra fontos: ha házat keresel. Elnavigált bennünket egy Puri Sewon Asri  nevű kis kampungba, ahol rendezett pinduri utcák és imádnivaló házak vannak, tele rengeteg növénnyel, színekkel és illatokkal. Aztán megpillantottunk egy házat, ami messziről kiemelkedett a többi közül – nem volt nehéz, hiszen talán az egyetlen kétszintes ház itt, ami a legkülönfélébb színekben pompázik. Belül gyönyörű domborművek, megfelelő számú szobák és fürdőszobák – meg angol illemhely is. És  gyönyörű terek! Itt dobbant meg először a szívem: igen, itt nagyon is tudnék élni!

Hála Istennek, ezt így gondolta Alida és Josef, Adél és Zoli is. Mátyás útja északra vezetett, így maradtunk öten a házban. Egészen addig, amíg be nem költözött két magyar mókamester a maradék szobába. Imi és Peti szinten festészetet tanulnak az ISI-n, ebben a félévben egy csereprogramnak  köszönhetően. Tényleg hihetetlen mókamesterek, azt hiszem nagy szerencse nekünk és a hasizmunknak, hogy együtt élünk.

A ház az egyetemhez közel van, körülbelül 10 perc séta a rizsföldek mellett. Mindenki motorral jár, de én imádok sétálni, mert nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Kedvencem amikor előbukkan a végeláthatatlan zöld rizsföldek között egy piros házikó. Csak egy pici pont a nagy zöldségben, de a legjobb helyen és a legjobb arányban. Arról a házról Pali bácsi szokott eszembe jutni... olyan Pali bácsisan piroslik a képzeletbeli vásznon... Az is gyönyörű, amikor felbukkan egy-egy dolgos arc és kar a tájban. Órákig hajladoznak a rizsszálak között, mérhetetlen alázattal és szorgalommal. Mint maga a rizs, ami eleinte büszkén és egyenesen áll a földbe ültetve, és mély meghajlással jelzi, ha megérett az „aratásra.” Ez az indonéz ember sajátja: alázatos tartás, amiről példát vehetünk.

Na és az örök mosoly! Indonézia a lélekből nevetés országa.

De ugyan ki is tudna nem mosolyogni, ha ilyen helyen él?

ISI - Institut Seni Indonesia, azaz Indonéz Művészeti Egyetem

Eredetileg festészetet, batikot és wayang kulitot  jöttem ide tanulni. Na persze ez sem megy olyan egyértelműen azért. Már december van, de még mindig kaotikus az órarendem. Az órák nem akkor, nem ott, és nem azzal vannak, ahogy az órarendben szerepelnek, de ha elég szemfüles az ember, megtalálja a „mit hol mikor és kivel”-t. Nekem is egyre jobban megy.

Teljesen más a rendszer mint otthon. Seni lukis lanjut nevű órámon nincs megszabva a festmény témája, pusztán a minimum méret, és mindenki órán kívül, a műtermében vagy otthon dolgozik, az elkészült munkát pedig az órán bemutatja. Elmondja a koncepcióját, és közösen megvitatják a képet a mesterekkel és a hallgatókkal. Amiből én elég sokszor semmit sem értek, mivel minden bahasa, azaz indonéz nyelven folyik, amit én nem beszélek olyan szinten, hogy magasröptű művészeti elmélkedésekbe bonyolódjak... de az már nagyon jól megy, hogy „bagus,” azaz jó. Ezt jó hallani.

A hallgatók a legkülönfélébb stílusban alkotnak, bár azt vettem észre, hogy elég erős itt a grafikai vonal, ami a festményeken is érződik.

Nem csoda, hiszen itt a batik. Batik órára is járok, de valójában a tanárral még egyszer sem sikerült találkoznom, mivel egy időben van a festő órával és óra előtt ill. után jutok be a műhelybe, amikor a tanár még vagy már nincs. Ez elég sok fejtörést okoz egyébként, mivel sokat szeretnék tanulni, de amik érdekelnek, sajnos mind egy időben vannak. Még nem jöttem rá a megoldásra.

Ezen kívül faművességgel is kacérkodom, ami annyit jelent, hogy faékszereket fogok készíteni. A kivitelezés van még hátra, a terveimet elfogadták.

Következő félévben pedig lesz wayang kulit órám is, azaz bőrből készítünk majd árnyjátékokhoz bábokat.

Indonézia kultúrája hihetetlenül színes, és sokszor olyan érzésem van, hogy az idő csak repül én pedig még nem láttam eleget... írom a listát, hogy hova érdemes menni, és igyekszem minél több helyre eljutni, minél több élményt gyűjteni, ami nem nehéz, hiszen mindig történik valami. Alvásra nincs idő.

A HÉTKÖZNAPOK

Egy átlagos nap... nem, itt azt hiszem nincsen átlagos nap.

De valami rutin azért mégis akad.

Eleinte hatkor keltünk a kis muzulmán dalospacsirtával, mivel a kampungban is van mecset és reggeli ima. Bevallom, nagyon bosszantó volt, de ma már fel sem ébredek. Pedig gondolom nem törölték el azóta... Egyébként varázslatos! Persze nem feltétlen hajnalban.

Az órák délelőtt vannak – ha vannak, mert hetente legalább kétszer járok úgy, hogy elmaradnak. Dél körül vége van, és lehet menni enni. Az ételek, nos igen. Rizs reggel, rizs délben, rizs este. Számtalan variációban. A csípős fűszerezés miatt az első hetek eléggé megviselték a szervezetemet, de most már ehhez is egész jól hozzászoktam. Mindenesetre igyekszem minél kevésbé csípős ételeket enni. Kedvencem a panírozott zöldség, különböző zöldségtekercsek, halak, oh a „cumi” azaz a tintahal, kis rákocskák, és a gyümölcslevek. Eleinte a mango volt a nyerő, de aztán egy helyen találtam banánt is, most pedig a guava a tanácsos a monszun miatt, mivel sok benne a C-vitamin.

Ez nagyon tetszik egyébként, hogy az indonézek pontosan tudják, mikor mire van szüksége a szervezetüknek. Azt hiszem, ők nem ragadtak le az anyagban, hanem megőriztek valamit az ősi tudásból. Persze, nem szabad túlzásokba esni.

A GURU

Ez volt az egyik reményem, mikor ide készültem: közelebb kerülni az ősi szellemhez.

Es mit ad Isten? Az első héten elkerültem egy guruhoz. Ezt szintén Pintának  köszönhetem, hiszen ő kejawen, azaz az ősi javai vallás követője, és hetente jár a gurujához a kejawen  rituálé végett, na és persze tanulni és fejlődni.

Első látásra elég ijesztőnek tűnik maga a rituálé, de amint megérti az ember a filozófiáját, cseppet sem az. Én még csak alig ismerem, ezért nem is bonyolódok még bele, csak egy átfogó képet próbálok nyújtani.

A rituálé meditációval kezdődik. Mint sok vezetett meditáció, ez is a testrészek energetizálásával indít, a lábujjaktól a fejtetőig. Adott szisztéma szerint közösen mozognak, és irányítják az energiát a testükön keresztül. Nekem a kundalíni jutott róla eszembe, és valóban sok közös elem található. A meditációba én is bekapcsolódtam, és már első alkalommal intenzív élményben volt részem. Mindegyik alkalommal erős  energiát érzékeltem, aminek ragyogó fehér színe volt. Ez megnyugtatott, mivel azért eleinte volt bennem egy egészséges távolságtartás, hiszen nagyon sok "ál-guruval" találkoztam már, így óvatosan járok ebben a világban. De itt pozitív energiát éreztem. Bónuszként kaptam egy fehér lótuszt is látomás formájában, ami, mint utóbb a guru mondta, a személyiségem egy része, és a türelmet szimbolizálja. Türelem. Már megint... hát jó.

A meditáció után a tanítványok a megtisztulás egy különös formáját gyakorolják. Izzó vasat érintenek a nyelvükhöz. Ezt csak a beavatottak csinálhatják, ami annyit jelent, hogy a guru egy előzetes gyakorlattal csakratisztítást  végez, hogy az izzó vas ne tehessen kárt az emberben. Olyan talán, mint a parázson járás. Serceg a nyelv a forró vastól, és mégsem marad semmi nyoma... ez még most is érthetetlen számomra. De az a kategória, amit nem érteni, hanem érezni kell. Természetesen megfogalmazódott bennem a kérdés, erre miért van szükség. Miért nem elég a meditáció által energetizálni, harmonizálni a testet és a szellemet? Talán azért van ez, hogy az ember megtanulja kontrollálni az anyagot a szellem által? De miért nem elég ez gondolati síkon? A válasz igy hangzott: az ember gondolatban megtisztíthat sok mindent, de mégis tettei és szavai azok, amik számítanak. Szavaiddal hatsz a másikra, és a szavaiddal meg is bánthatsz másokat. (Szerintem már a gondolattal is.) Ezért van szükség a tűz erejére, energiájára és minőségére, hogy megtisztítsa nyelvedet minden negatívumtól. Ami pedig még meglepőbb, hogy a guru képes kiolvasni az izzó vasból, hogy milyen történések állnak mögötted, kivel milyen konfliktusaid akadhattak az elmúlt időben. Egyszerre félelmetes és fantasztikus.

Ezután a vasat virágokkal teli vízbe mártják. Természetesen ennek is megvan a jelentése, és a koreográfiája. Majd ezt a vizet megisszák, és testüket, arcukat is átmossak vele. Talán ennek a víznek köszönhető, hogy itt mindenki bőre hihetetlenül bársonyos, és mindenki kortalan?

Majd hosszasan csendben ülnek egymás mellett, olykor a guru mesél valamit a tanítványoknak, majd újra csendben ülnek és csak léteznek. Szeretem ezt a csendet. Amikor nincs szükség szavakra, amikor csak létezel. Nem a felszínen, hanem a mélyben, nincs felszínes csacsogás hanem sokatmondó hallgatás. Sokatmondó elmélkedéssel fűszerezve. Azt hiszem, sokat fogok meg itt tanulni és tapasztalni...