Jus Pelangi: VALAHOL ÁZSIÁBAN...

Ázsia, Európa... Indonézia, Magyarország... ha kinézek az ablakon, varázslatos indonéz tájat látok, rizsföldeket pálmafákkal, az erkélyről a Merapit (!), közben Moby szól, nem túl indonéz dallamok, egy kis „oversea” motívum... most hol is vagyok?

Valahol a rumli közepén. A szobámban ülök, állok, néha fekszek, járkálni alig, mivel minden négyzetcentiméteren valami hever. Festékek, ecsetek, ceruzák, textilek – amit éppen batikos ornamentikával igyekszem megtölteni – és fadarabok – amiből az ékszerek készülnek. Én meg csücsülök mint kakas a szemétdombján. Még jó, hogy ez nem szemétdomb, én meg nem kakas vagyok... mihez is kezdenék akkor?

Nos, lehet nem jó jel, hogy már az elején ilyen balgaságok jutnak eszembe. De hiába, kicsit fáradt vagyok. Nagyon.

A helyzet az, hogy határidőkkel vagyok tele. A jövő héten vége az első félév szorgalmi időszakának, és be kell mutassam az esedékes alkotásaimat. Amiknek a száma, hiszen alkalmazkodókészség terápiára utaltam be magam ebben az évben, egy hét alatt a kétszeresére nőtt. Nem mondom, hogy ez az új fejlemény meglep, annál inkább frusztrál, hogy hogyan is leszek kész ennyi plusz alkotással és a hozzá tartozó irománnyal úgy, hogy közben az idő még a szokásosnál is relatívabb módon telik. Szalad. Mintha harminc kutyafalka kergetné. Plusz még a farkasok. Én is igyekszem loholni a nyomukban, de az úton annyi érdekes dolog akad – kiállítások, kirándulások, vagy egyszerűen „csak” beszélgetések –, hogy bevallom, néha ez a tér-idő kontinuum eléggé megtréfál. Vicces egy teremtmény.

Na és milyen igazuk van a darmasiswa-s barátaimnak, akik csak annyit mondanak, „take it easy!” A legjobb fordítást Jozefusztól kölcsönzöm: „Lazuuuulj!” Na ja. Tényleg, miért is aggódom én ennyire? Mi ez a teljesítéskényszer már megint? Pont itt, a nyugalom országában...

Azt hiszem, a kulcs megint az idő. Azaz, hogy nem tudok mindent belezsúfolni abba a 24 órába, amit a rendszer biztosit. Nem elég! Vagy talán az a gond, hogy még nem jöttem rá, hogyan lehet a dimenziók között utazni. Az egyik dimenzióban alkotnék, a másikban pedig utaznék. De addig is, igyekszem a kettőt egyensúlyban tartani (úgyis ez a legegészségesebb verzió).

A december így fog telni, terv szerint festek, és festek, és festek. Januárban kiállítás nyílik a festő csoport munkáiból. Aztán pedig uccu neki, utazok!

Még nem tudom, hova. Mert végeláthatatlan a megnézendő helyek száma. Balira biztosan ellátogatunk, és a januári szünet alatt szeretnék még Jáván is eljutni más városokba, falvakba, vulkánokhoz, kénbányához, és így tovább.

Na de akad itt is annyi szép dolog!

Tegnap például eljutottam egy Imogiri nevű településre. Vasárnap batik kurzusra megyünk oda, és egy barátommal, Vaidaval megkukkantottuk először a helyet. Vaida egy litván antropológus lány, aki az egyik legkedvesebb barátom a külföldiek közül.

Egy nagyon kedves műhelybe vittek minket, ahol türelmes asszonyok aprólékos motívumokkal rajzolták tele textileiket. Ez vár ránk vasárnap. Azt fogják megtanítani nekünk, hogyan lehet kemikáliáktól mentesen batikot készíteni - festeni, fixálni, és a többi. Én bio-batikként emlegetem. Nagyon kíváncsi vagyok.

Tony és Krisna nevű barátainkkal fogunk a kurzuson részt venni. Tony wayang művész, és szerintem Bob Marley rokona, mert teljesen úgy néz ki, Krisna pedig nevével ellentétben egy teljesen földi lény. A szó nemes értelmében. A családjuk Imogiriben él, a hegyekben, és egy gyönyörű gazdaságuk van. Tegnap oda is ellátogattunk. A birtokuk hatalmas területen fekszik a hegyek között, tele növényekkel és állatokkal. Teljesen önellátó gazdaságuk van, maguk termelnek mindent, még az energiát is napkollektorok és biogáz segítségével. (A biogáz termelésének elmesélése azért elég vicces volt, Laci, te erről többet tudhatsz!;))

Körbejártuk a területet, megszámlálhatatlan féle-fajta állat és növény mellett-alatt sétáltunk el, kétnapos bocit láttam, bébinyulakat simogattam, és amikor felértünk a teraszos gazdaság tetejére, és magam elé néztem, nos, olyan érzésem lett, mintha éppen egy angyalsereg vállon ragadott volna és jó magasra repítene... előttem voltak Imogiri és Sewon rizsföldei, amik apró kis négyzeteknek látszottak abból a távolságból és magasságból, és a messzeségben valami különös csillogást láttam... ami nem volt más, mint az óceán... ááááá!!!! most sem találom a szavakat. Leírhatatlan az a végtelen, amit az óceán megtestesít. Csak nézem, nézem, de nem látom a végét. Emiatt különös érzés fog el, talán valami ilyesmi lehet a szabadság érzése... ami még erősebb volt, amikor a parton voltam. A Depok és a Parangtritis Beach-re jutottam el eddig, szombaton tervezünk a Sundak Beach-re elmotorozni, ahol fürdeni is lehet. Az első kettőn ugyanis nem lehet, mivel hatalmas és veszélyes hullámok vannak a szárazföldi és óceáni lemezek találkozása miatt. Egy pillanat alatt elsodornának... Ezt elég könnyű elképzelni, ha az ember eljut az említett partok egyikére. Amikor először láttam meg az óceánt, földbe gyökerezett a lábam... először is az említett végtelensége miatt. Tengerparton már voltam, de ez még annál is monumentálisabb, hiszen a közelben nincsen semmi, csak víz és víz és víz... és a hullámok valóban akkora méreteket öltenek, hogy icipici pontnak érzem magam akit mindjárt elfúj a hullámok szele... percekig álltam szótlanul a part szélén, bokáig érő vízben... egészen addig, amíg egy akkora hullám nem jött, ami derékig betakart! Csak egy pillanatra, de annál intenzívebben! Nyamiii! Felfrissültem! És ámultam tovább... egy komplett meditációs szettet kaptam aznap este az óceán szellemétől.

Talán megpróbálom most ezt a hangulatot felidézni, és megújult lendülettel folytatni a munkámat...