Ez a mondás mindig és mindenhol megállja a helyét, főleg Indonéziában, ahol minden nap újabb és újabb meglepetések és spontán történések várnak az emberre. Ez történt ma is.
Reggel felkeltem, és „gondosan” megterveztem a napomat. Bemegyek a faműves órára, aztán folytatom a batikomat, és végül megyek haza festeni. Ezzel szemben a faműves óra elmaradt, a batik műhely zárva volt, és nem is jutottam haza. Történt ugyanis, hogy a faműves tanárom, mikor sms-ben érdeklődtem, hogy lesz-e ma még később óra, felhívott, hogy ne haragudjak, de éppen konferencián van – nincs kedvem csatlakozni? Így jutottam el ma a ’6th International Conference of Asian Art Management’ nevet viselő konferenciára.
Itt ülök sok kis indonéz és japán emberkével, akik különféle prezentációkat tartanak művészetmenedzsment témában. Az előadások nagy része indonéz nyelven folyik, és kicsit elfáradtam a fülelésben, úgyhogy előkaptam a laptopot és írok egy picit. De hála Istennek vannak angol nyelvű prezentációk is, amibe én is be tudok kapcsolódni. Az előbb például arról volt szó, hogy milyen hatással volt az év eleji japán földrengés és cunami a környékbeli művészeti intézmények működésére. Nagyon érdekes előadás volt, sok értékes gondolattal és ötlettel, hogy hogyan is lehet korlátozott lehetőségekkel művészeti életet biztosítani, újraéleszteni. Példaértékű. Az pedig mindenképpen, hogy egy ilyen hatalmas katasztrófa után egyáltalán foglalkoznak azzal, hogy a művészetnek is teret adjanak. Otthon nincs se cunami, se földrengés, mégis lehetetlen helyzetben vannak ezek az intézmények. El lehetne ezen gondolkodni...
A programban olvastam, hogy a nap utolsó előadása a fogyatékossággal élő emberek művészeti lehetőségeiről, neveléséről szól. Nagyon remélem, hogy ez angol nyelven lesz, hiszen ez az, ami a leginkább érdekel, és amit nagyon szívemen viselek.
(...)
Közben ahogy az utóbbi mondatot „papirra” vetettem, felkonferálták az említett előadást. Így váljon valóra minden kívánságom, valóban angol nyelven volt. Ismét tátott szájjal hallgattam a prezentációt és néztem a hozzá tartozó képeket, vetítéseket. A program nagyon magas színvonalú, komoly metodológiára épít. Az intézmény, ami helyet ad a foglalkozásoknak, fantasztikus felszereléssel rendelkezik, a termek harmonikusak, esztétikusak, már önmagában szépre és rendre nevelnek. A munkák, amiket a fogyatékosok készítenek, rendkívüliek. A vetítés alapján főként felnőttekkel dolgoznak, és inkább testi, mint szellemi fogyatékosokkal, aminek köszönhetően bonyolultabb mentális képességeket igénylő alkotásokat is készíthetnek. Nekem ez volt az egyik legnehezebb annak idején, hogy hogyan is találjak ki olyan feladatokat, amit a tanítványaim önállóan is el tudnak végezni, hogy erőteljesebben magukénak érezhessék az alkotás folyamatát és magát az elkészült munkát is. Ők szellemi fogyatékosok voltak (pl. Down, autista, stb.), így ez a kívánságom sokszor feladta a leckét. De minden óra élmény volt, hiszen minden feladatban kihívást láttak, és a kis tiszta lelküknek az alkotás öröme már önmagában élmény volt. Itt maguk az alkotások komplexebbek lehettek az említett különbségek miatt.
Az előadás kapcsán eszembe jutott, hogy a második félévben felkeresek hasonló intézményeket Yogyaban, hátha lehet önkéntes munkát vállalni. Hiszen, a művészet univerzális...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése