2012. december 2., vasárnap

KARNEVÁL

Karneváááál!!!!
Na nem a rioi féle fajta, hanem igazi indonéz. 

Nani, a kampungban élő egyik barátnőnk tanácsára mi is részt vettünk a helyi karneválon, hogy jobban megismerjenek és befogadjanak az igencsak konzervatív de annál kedvesebb itt élő helyi emberek. Kis helyi eseménynek volt beharangozva, de hirtelen 48 kampung (azaz falu) csatlakozott a fesztiválhoz. Olllééé! 
Előre sejtettem, hogy nem lesz semmi, és hogy mekkora felhajtás lesz a bulék, azaz körülöttünk. De a történések az elképzeléseimet is felülmúlták.

Először is megkaptuk a kosztümünket. Sooji, az imádnivaló ausztrál lakótársam jól járt, ő indiánnak öltözött be, a lábára pedig csörgőket szereltek, hogy a felvonulás alatt mikor táncol, senki ne veszítse "fül elől". Leenu, az új észt lakótársam, és én a yogyakartai szultáni palota őreinek egyenruháját viseltük. Sooji fantasztikusan nézett ki, és mivel koreai gyökerei vannak, olyan volt, mintha egy aboroginált ábrázoló múzeumi fotóból lépett volna elő. Leenu és én ezzel szemben mintha a Gyűrűk ura castingjáról érkeztünk volna; mi voltunk a hobbitok. A barátok cuki, én meg vicces jelzővel illettem az ábrázatomat. Készült rólunk hivatalos fotó, amit majd valahogy megszerzek és felteszem ide, hogy mindenki jót nevessen. Na és persze készültek nem hivatalos fotók is, mert minden kampungbeli néni vagy tinifiú a fehéremberrel akart fotózkodni.


 

  
  Fotók: Sooji


Délután kettő óra fele indult a menet, megkaptuk a nagy botunkat, aminek nem tudom a becsületes nevét, de azzal suhintanék a szultáni palotába illetéktelenül behatoló suhancokra. (Vagy munkaköri leírásomnak megfelelően a szultán lányainak Rómeóira, akiket egyébként én személy szerint valami fondorlattal csak azért is beengednék. No igen, nem vagyok valami jó munkaerő ezek szerint.) Amint felvettük a pozíciót, elkezdett szakadni az eső, úgyhogy mindenki futott a lehetséges fedett helyek alá, és egészen addig az öt percig ott heringeskedtünk, amíg a dandártábornokunk - ha lehet annak nevezni - vissza nem parancsolt minket alakulatba. És természetesen az esőbe. Egye fene, uccu neki.
Elkezdtünk menetelni: elöl a vezér, mögötte a zenész hobbitok, aztán pedig mi, a botos hobbitok két oszlopban. Eleinte igyekeztem tényleg menetelni, és ritmusra, egyszerre lépni, de valahogy az amúgy szabályszerető nénik a menetelést inkább free style-ban bonyolították le. Annyira free volt, hogy semmi rendszert nem találtam benne, így hát én is csak mentem az orrom és az ázott társaim után. Az eső azonban nem riasztotta el a ceremónia szerető indonéz emberkéket, kitartóan ácsorogtak az esernyőjükkel az út szélén nagy tömegekben, integetve, mosolyogva, na és persze bekiabálva. Mert természetesen jöttek a "bule" és "londo" megszólítások szép számmal, amint felfedezték a kakukktojás hobbitokat a hadjáratban. Cserébe mosolyt kaptak.
A második kilométer után már közeledtünk az utcánkhoz kanyarodó úthoz, és mivel már délután négy óra volt, én meg elfelejtettem a reggeli vászonkészítés és -alapozás miatt reggelizni, alig vártam hogy visszaérjünk és lakmározhassak. Nem is beszélve arról, hogy elfáradtam a menetelésben és a bot tartásában. Már ott voltunk a kereszteződésben, jobbra az utcánk, na erre a vezér elvezényelt minket balra, hogy visszameneteljünk a kiindulópont magasságába, a bantuli nagy piacra. Mondanom sem kell, hogy a gyomrom és a karizmom ennek nagyon örült. De kárpótoltak a Jalan Bantulon, azaz az odavezető forgalmas úton történt események. A legviccesebb az volt, amikor belassított mellettem a busz, és kihajolt egy olyan hatvan körüli cuki bácsi hogy kifaggasson az életemről, és megtudakolja, hova megyek. Ja, csak éppen munkába a többi hobbit társammal. 
Négy kilométer karnevál-fitnesz után elérkeztünk a végállomáshoz, a bantuli nagy piachoz. Rengeteg ember várt ránk, akik szintén csak úgy kapkodták a fejüket amikor meglátták, hogy fehérember van a bolyban. Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, észrevette a mikrofonos bácsi is, aki aztán jól meginterjúztatott minket ország-világ előtt. Azóta minden kampungbeli néni bácsi és kisgyerek széles szájjal vigyorog, ha meglát minket. Így lett belőlünk hobbit sztár.







2012. november 18., vasárnap

NESZE SEMMI FOGD MEG JÓL

Történetem most a történet hiányával van tele...
Erre a hétre jó sok program ígérkezett, ezzel szemben nagy pikk pakk pukk lett az egészből.

A hét eleje mondjuk mozgalmas volt, mivel elkészítettem életem első szitanyomatát, matricás technikával. Elég macerás és hosszadalmas volt.
Miután megvolt a terv a fejemben, el kellett készítenem minden egyes szín sablonját, vagyis rá kellett rajzoljam a designt öntapadós papírra, majd kivágnom. Ezután a legvilágosabb szín sablonját óvatosan a szitára ragasztottam, papírt tettem alá és határozott mozdulatokkal a festéket végighúztam a szitán. A szita fedetlen felületein a festék kirajzolta a kívánt motívumot. Ezt a folyamatot kellett megismételnem a következő festékrétegekkel. Közben azonban, mivel csak egy szitám van, egy-egy szín között meg kellett tisztítsam a szitát a festéktől és az öntapadós papír ragasztójától - na ez volt a türelemjáték. Majdnem megőszültem. Csak három színt használtam, de két éjszakán keresztül vagdostam, ragasztottam, festékeztem, sikáltam, szárítottam, majd újra sikáltam, újra szárítottam, és kezdtem elölről, háromszor.
A végeredmény nem lett tökéletes, de az enyém :)
A következő technika barátságosabbnak tűnik, mert ott már digitális képpel dolgozunk amit fotó-emulzióval varázsolunk majd a szitára, így nem rontja el a vonalakat a vagdosás tökéletlensége, na meg az öntapadós papír ragasztójától is meg leszek kímélve.

Bubla Éva - Nature In Us, silkscreen on paper, 50x45cm, 2012
Nature in Us (A természet bennünk él), szitanyomat papíron, 50x45cm, 2012


Na de csütörtöktől szünet volt.
Iszlám újév apropóján hosszú hétvégét kaptunk.
Szuper. Nagy hévvel készültünk a ceremónia megnézésére, erre úgy bekacsintott az esős évszak, hogy elmosott minket, el se tudtunk indulni. Sőt, egy enyhe, perverz mód élvezetesen fájdalmas villámcsapást is kaptam a motoron, amikor kimerészkedtem. De egyelőre nem jelent meg semmi új, természetfeletti erőm, ami azért szívem mélyén valahol csalódás. De jó is lenne villámként cikázni a világban...
Másnap Dóri, aki Malangban tanuló ösztöndíjas, ellátogatott a szünetre ide, közben én már elígérkeztem Diengre, ami egy csodálatos fennsík Közép-Jáván tavakkal, vulkánokkal, teaültetvényekkel, csodagyerekekkel, hindu templomokkal, és még ki tudja mivel. Egyik ismerősöm lakik ott, és Dórival meglátogattuk.. volna. A srác azonban, hogy kedves gimnáziumi történelemtanáromat idézzem, igazi mesebeli figura: hol volt, hol nem volt. Most éppen nem volt. Ki tudja mi történhetett vele, reméljük nem pörkölte meg az egyik vulkán, és Siva karjai sem csaptak le rá valamelyik templomnál, mindenesetre elnyelte a föld. Úgyhogy maradtunk Yogyaban, mondván, hogy Dóri körbenéz itt.
Azaz körbenézett volna.. De ünnep révén minden zárva volt. Úgyhogy enni tudtunk, és szülinapi buliba menni kulturális programként. Másnap sajnos ismét zárt kapukat zörgettünk. Aztán harmadnapra a szél (vagy az eső) belemászott testembe, és úgy lebetegedtem, hogy nem hogy kulturálódni, de még nagyon a mosdóba se tudtam kimenni. Elég abszurd élmény mikor a tested és a fejed külön tengelyen forognak, és valami alien próbál kiszakadni a mellkasodból - motoron legkevésbé sem ajánlott ezzel hazardírozni, úgyhogy 100 méter után feladtam. Dóri egy másik barátjával, én meg a kispárnámmal töltöttem a napot.
Elérkeztünk a mához. Ismét esik. De ez nem is fog egyhamar változni, mert "megérkezett az esős évszak." Még egy picit kóvályogtam reggel, de most már sokkal jobban vagyok, úgyhogy a tegnapi semmittevés után ma este Zorro lova, Tornado sem tud megállítani hogy jazz koncertre menjek. Mindenkinek jó szórakozást a maradék hétvégére!

U.i.: Valóban nem állított meg semmi. Eredmény: esőtől elmaradt koncert (pár méterre voltam már mire realizálódott), bőrig ázás, beázott - így nem működő - telefon. Hurrá! Ez a hét jobb lesz ;)

2012. november 9., péntek

APA KEZDŐŐŐDIIIIIK!!!!!!!

Vagy úgy is kezdhetném, hogy "benneee leszek a tévééében"!
Jobbnál jobb műsorra avagy reklámra utal ez a két mondat, na de egyből ezek jutottak eszembe, amikor Lina, egy indonéz manager újra megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem egy reklámfilmben szerepelni.
Először jót nevettem, aztán belementem.

Linát tavaly ismertem meg, ugyanis sok más darmasiswa ösztöndíjassal egyetemben statisztaként szerepeltem  Garin Nugroho Soegija c. történelmi filmjében. A legtöbben katonát játszottak, vagy holland polgárt. Nekem elég szerencsés szerepem volt, ugyanis holland polgárként egy bárban ülve élveznem kellett az ottani muzsikát, és közben párommal sört kortyolgatni. Nos, a sör igencsak felértékelődik egy olyan szigeten, ahol alig lehet alkoholt kapni, és amit lehet, azt is elég drágán. Becsületesen játszottam szerepem, és reméltem, hogy sokszor kell megismételni a felvételt.
A filmet aztán megnéztük a moziban, de lekéstük az első negyed órát, az én jelenetem pedig pont akkor van.  Fantasztikus volt viszont látni a többieket, végigvigyorogtuk az előadást és mutogattunk egymásra és a vászonra, mint a kis besózott ovisok. Az azonban ma is rejtély, hogyan is néz ki az a jelenet, amiben én is szerepeltem szélesvásznon. De a film teaserje fent van a neten, ott határozottan felismerem a hátamat, és a rokonság is. Micsoda büszkeség!

Soegija (2012)

A mostani forgatáson azonban annál inkább központi szerepet kapott a pofim.
A reklámfilm Közép-Jávát hivatott népszerűsíteni, bár közben egy energiaitalt is reklámoz, afféle 2 in 1. Én és belga partnerem, Andy, egy párt kellett hogy alakítsunk, akik Közép-Jávára látogatnak és megismerkednek a varázslatos indonéz kultúrával, az ételekkel, a tradicionális tánccal, na és a legjobb rész: a masszázzsal! Mondjuk a vicc az egészben, hogy ez a forgatás közben derült ki, mert Lina egy csodálatos és zabálnivaló nőci, de mondjuk úgy, hogy a szervezés nem erőssége. Percről percre változott a forgatás helyszíne, ideje, a követelmények; aztán kiderült, hogy semmi sem volt kaotikus csak a manager nem volt igazán képben. Na de mi így is imádjuk!
Úgyhogy kedden délben elindultunk Losari irányába, ami körülbelül másfél-két órára van Yogyatól. Négy óra alatt oda is értünk. Amint megláttam a helyszínt, elállt a lélegzetem. Egy afféle wellness hotel volt a helyszín, olyan természeti csoda kellős közepén, hogy csak úgy pislogtam. Bár minden indonéz megtehetné, hogy ilyen körülmények között élhessen saját szigetén a szegénység helyett. Csodaszép paradicsom!




 MesaStila Resort, Losari, Közép-Jáva

Aznap este máris leforgattunk egy jelenetet, ahol párommal, Andy-vel indonéz ételeket kóstolgattunk. 
Nagyon megörültem ennek a hírnek, de máris lebiggyedt a mosoly, amikor kiderült, hogy az ételek nagy része - a hatalmas (nem jávai szikár!) csirke, rizs, tengeri herkenytűk, tempe, zöldséges tekercsek, desszertek és mindenféle finomságok - be vannak kenve-fújva valami anyaggal, hogy fényesebbek legyenek a felvételen. Szuper. Úgyhogy megmutatták, hogy melyik az az étel, amit meg kell kóstolnunk: a tahu (tofu). Na még jobb, ugyanis a casava után ez az étel az, ami nem igazán csúszik. Köszönöm, Murphy! De erőt vettem magamon, minden vipassana tudásomat felhasználtam, és mosolyogva kóstolgattam a tahut a kb. 15-20-szor elismételt felvételen. Szerencsémre azonban beújítottak és meg lehetett kóstolni a sült angolnát is, mármint erre fordítják, bár tudja fene, az angolna-e, mert irtó pici és úgy néz ki mint egy sikló. Szerintem az sikló. De finom, én szeretem. Aztán azt hiszem az égiek meg akartak jutalmazni mert az utolsó két felvételen már lehetett enni serabit is, na az az egyik kedvenc itteni desszertem! A palacsintára emlékeztet, de természetesen rizs alapanyagú valami kókuszostejes isteni ízű mifene. Sajnos azonban csak egy-két falatot tudtunk enni, mert aztán jött a csapóóó! Úgyhogy a legviccesebb a dologban, hogy egy ilyen jelenet forgatása után éhesen mentünk haza, azaz a hotelszobánkba.



Serénykedik a stáb

Andy és Lina


Kb. éjfélkor értünk a fél órára levő hotelbe, és mosolyogva közölték hogy akkor reggel 4-kor folytatjuk a forgatást. Oh yeah! Ebből az lett, hogy 3:30-kor már dörömböltek az ajtómon. De annyira cuki volt az egész stáb, hogy hamar jó hangulatban utaztunk vissza a forgatás helyszínére. 
Aznap több jelenetet vettünk fel, valójában az összes hátralevőt. Két napra tervezték a forgatást, de végül egy nap alatt befejeztük. Mi ezt sajnáltuk, egyrészt mert gyönyörű helyen voltunk, másrészt mert jó móka volt.
Hajnalban tehát megkaptam a ruhámat, aztán a fodrász megcsinálta a hajamat, kaptam bele hullámokat, amik sajnos szokás szerint elég hamar ki is egyenesedtek. Éljen a vékonyszálú haj. Ki lettem sminkelve - állítólag. Mert ugyan éreztem hogy valamit pötyög az arcomon, de a tükörbe nézve nem láttam nyomát. Elmondása szerint természetes szépségnek akar meghagyni, na köszi, ez tényleg kedves és szívet melengető, de az indonéz figurák olyan erős sminkben díszelegtek mellettem, hogy kis csitrinek éreztem magam. De legalább a ruhám édi volt, Andy bokavillogtató nadrágot és bő inget kapott. 
Felépítették a díszletet, ahol teát kellett szürcsölgessünk és indonéz gyerektáncosokat néznünk. Aztán romantikus sétajelenetet vettek fel a kertben, majd ahogy a lépcsőn lemegyünk és jávai tradicionális ruhába öltözött hölgyek köszöntenek, Andy-nek virágfüzért adnak. Nekem nem jutott. Kaptam helyette jobbat: masszázst! Na az a masszázs annyira jól sikeredett, hogy a három óra alvás után bealudtam a kamerák előtt. Úgyhogy onnantól kezdve kedvesen Sleeping Beauty, azaz Csipkerózsika titulussal bókoltak. Egye fene, a lényeg, hogy jó volt a masszázs! Ezután még jávai maszkokkal ismerkedtünk, és lassan véget ért a forgatás. A prambanani jelenetet ismeretlen okokból törölték, és bikiniben sem kellett úszkálnom a medencében. Utóbbinak mérhetetlenül örültem, mert nem szívesen virítanék a nemzeti televízión egy szál semmiben.




Jelenetek

A stylistok

 Andy és én

Úgyhogy estefele útnak indultunk Yogya felé, élményekkel teli, de picit szomorkásan, hiszen nagyon mókás két napot töltöttünk együtt a profi stábbal, és a paródikus stylistokkal. Ki tudja, mikor jön a következő felvonás.



VIPASSANA, AVAGY "ÉN ÉS ÉN MEG AZ ELMÉM"

Na nem kell megijedni a címtől, a tudathasadás hagyományos formája nem ért utol, vagy legalábbis nem jobban, mint eddig. Azonban valóban teljesen más szemszögből ismerkedhettem meg magammal és az elmémmel az alatt a tíz nap alatt, amit egy meditációs kurzuson töltöttem.
Számtalan tanfolyamon és "szeánszon" voltam már, amik arra szolgálnak, hogy jobban megismerd magad, meggyógyítsd magad (és másokat), relaxálj, meditálj, és így tovább. Még annál is több könyvet olvastam arról, hogy hogyan működik az elme, hogyan virgonckodik az ego, mi a valóság és mi az illúzió, mi a semlegesség, az örök bölcsesség és mi a társadalom által belénk nevelt tudás, hagyomány, szocializáció, a maga szépségeivel és nagyon is veszélyes csapdáival. A gondolati csíra mindig is jelen volt, a gyakorlatok egy része  pedig haszontalannak bizonyult, másik része hátborzongatóan valósnak. De hiányzott az a technika, amivel hatékonyan le tudnám csendesíteni az igencsak pajkos elmémet, hogy ne okozzon több galibát a már lassan Dosztojevszkij regénnyé változó életemben. 
Tavaly több darmasiswa ösztöndíjas beutalta magát erre a tíznapos intenzív elmegyógyászatra, amit Vipassana meditációnak hívnak; én úgy tűnik, most értem meg rá. És amikor azt mondom, elmegyógyászat, egy cseppet sem túlzok. Ugyanis a tíz nap célja az, hogy megtisztítsd az elmédet minden rárakódott tisztátalanságtól, fixációtól, és megtedd az első (vagy sokadik) lépéseket megvilágosodásod, azaz valódi szabadságod és boldogságod irányába.

Magáról a technikáról nem szeretnék mélységeiben beszélni, ugyanis nagyon komplex, valamint nem hiszem, hogy ez a tíz nap felhatalmazna rá. De nagy vonalakban mindenképp érdemes említést tenni róla, mielőtt az élménybeszámolós fejezetre ugrok.
A Vipassana meditáció India egyik legősibb meditációs technikája, amit Gotama, a Buddha fedezett fel újra és alkalmazott 2500 évvel ezelőtt. Neki elég jól ment, mert általa megvilágosodott, nekem ez a pont még nem jött el - és nem is integet az ablakban. A technika mentes mindenféle vallási dogmától, még ha vannak is átfedések a később megalakult buddhizmussal; életmódot (Art of Living), és nem intézményesített vallást hirdet. Egy módszer arra, hogy az ember gyökeresen megszabadítsa önmagát szenvedéseitől, melyeket az elmében uralkodó negativitás és diszharmónia generál. Célja az elmében uralkodó béke és harmónia megteremtése, ami a boldog élet kulcsa.
Gazdag irodalom található erről, akit érdekel, bátran olvasson bővebben utána, én nem szeretném befolyásolni a technika megismerését. Aki pedig érdeklődik a tanfolyam iránt, itt talál bővebb információt: http://www.dhamma.org vagy http://www.dhamma.hu.
A kurzuson szerzett élményeimet azonban nagyon szívesen megosztom.


A klateni Dhamma Ház főépülete. Alul az ebédlő, fent a meditációs terem

A külvilág, hiszen ez már a kurzushatáron kívül volt, úgyhogy sokszor csak álltam a határt jelölő kötél mellett és lestem az aranyhalakat akik szabadon ficánkolnak

Az épület felső szintjén aludtunk. Mellettem Vella, az indonéz kurzustársam.

Ennyien maradtunk csak a végére: Vella, én, Paula a tanítónk, és a Bapak a férfiak segítője


Ahogy már említettem, tíznapos tanfolyamon vettem részt, Yogyakartától nem messze, Klaten városában. 
Bevallom, az indulás reggelén eléggé be voltam tojva, ugyanis a maximális öntisztulás érdekében a tanfolyam alatt szerzetesi életet kellett élni. Ez azt jelenti, hogy közel tíz napig nem volt megengedett semmiféle kommunikáció, verbális vagy non-verbális; nincs beszéd, nincs érintés, nincs szemkontaktus, helyette teljes elmélyülés az önmagunkon való munkálkodásban. Meglepő módon ez volt a tíz nap alatt a legkönnyebb feladat. Nekem és legtöbbünknek egy-két nehéz pillanatot leszámítva nem okozott problémát a némasági fogadalom. 
Ezen túl még volt néhány dolog, amiről le kellett mondani, morális tisztaságunk érdekében. Hiszen az erkölcsös életvitel (sīla) teremti meg az alapot a tudat koncentrációjához (samādhi), míg a tudati folyamatok tisztítása a belső valóságba való betekintés bölcsességével (paññā) valósítható meg. Na de hogy érthető legyen, az alábbi szabályokat kellett betartanunk:


  1. Tartózkodás bármilyen élőlény elpusztításától - becsületesen betartottam, a hangyákat és csótányokat szép szóval tessékeltem arrébb a fekhelyem környékéről; azokról a kamikaze hangyákról akiket reggel a matracomba lapulva találtam pedig Isten lássa lelkemet, nem tehetek...
  2. Tartózkodás a lopástól - na ez nem egy új dolog
  3. Tartózkodás mindenfajta szexuális tevékenységtől - igen, csókokat sem volt kitől lopni
  4. Tartózkodás a hazugságtól - nehéz lett volna hazudni kommunikáció híján, de ez sem célom sose; az meg hogy magunknak mit hazudik az elménk, egónk, na az egy bonyodalmas és más kérdés, pont ennek megtisztítása a cél
  5. Tartózkodás mindenfajta egészségre káros anyag fogyasztásától (beleértve a drogokat, cigarettát, alkoholt, gyógyszert, kávét) - hogy ez másoknak mekkora kihívást jelent, azon mindig meglepődök; hála Istennek egyikkel sem élek, max. az alkohollal ha van valami jó bor, pálinka a környéken, de ez Jáván nem fenyeget

A napirend az alábbiak szerint alakult:


  • 04:00               Reggeli ébresztő gong
  • 04:30 - 06:30    Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
  • 06:30 - 08:00    Reggeli és pihenő
  • 08:00 - 09:00    Csoportos meditáció a teremben
  • 09:00 - 11:00    Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
  • 11:00 - 12:00    Ebéd
  • 12:00 - 13:00    Pihenő (szükség esetén konzultáció a tanárral)
  • 13:00 - 14:30    Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
  • 14:30 - 15:30    Csoportos meditáció a teremben
  • 15:30 - 17:00    Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
  • 17:00 - 18:00    Teaszünet (új tanuló révén kaptam gyümit is)
  • 18:00 - 19:00    Csoportos meditáció a teremben
  • 19:00 - 20:15    Előadás 
  • 20:15 - 21:00    Csoportos meditáció a teremben
  • 21:00 - 21:30    Kérdésfeltevések
  • 21:30               Villanyoltás


Eléggé komoly volt ez a napirend, és akárhogy próbáltam, a reggeli meditációk alatt alig-alig tudtam ébren maradni, öt percenként bealudtam és arra ébredtem, hogy saját tengelyem körül forgok, ki tudja melyik bolygók társaságában. De Paula, a gurunk nagyon kedvesen csak annyit mondott, semmi baj, ez a te valóságod, ne harcolj ellene, fogadd el, vizsgáld meg, és amint az elméd lecsendesedik, megszabadulsz ettől az akadálytól.
Na ez az, az én elmém semmi áron nem akart lecsendesedni. Alapjáraton turbó fokozaton működik, de itt a nagy nemes csendben (noble silence) ultra hiper szuper módon elkezdett képzelegni, monologizálni, történeteket gyártani és mesélni, alkotásokat tervezni és vázlatozni, emlékeket felidézni, jövőképeket gyártani. Teljes erejével azon volt, hogy még véletlenül se tudjak a jelenre koncentrálni, azaz magára a meditációra és azokra az érzetekre, amik a testemen, testemben jelentkeztek. De persze a tanár erre is csak annyit mondott, hogy ez teljesen normális, ez az én jelen realitásom, ne harcoljak ellene, ne sokszorozzam meg erejét azzal, hogy reagálok rájuk (milyen igaz!). Csak figyeljem meg, hiszen ez is, mint minden más, felbukkan, majd eltűnik. Igaza van. Attól függetlenül, hogy az elmém nem tud, csak pillanatokra elcsendesedni, valóban látom a változást - és látja az is reakcióim alapján, akik itthon vártak. Az első nap kb. 5 percenként váltottam a testhelyzetemet, mert zsibbadtam, fájtam, és effélék, a tizedik nap végére már végig tudtam ülni mozdulatlanul az egyórás csoportos meditációkat. És valóban, egyre hosszabb pillanatok, percek teltek éberségben, amikor nem zavarta meg valami kósza gondolat a koncentrációmat. Na de mennyit kell még gyakorolni hogy ez hosszútávon hatékony legyen! Hogy napi szinten eltűnjenek a félelmek, aggodalmak, frusztrációk, negativitások, amik újabb negativitást vonzanak be. Hogy semlegesen tudjak szembenézni az élet akár jó akár rossz történéseivel, hiszen azok mindig lesznek, a kérdés csupán az, hogy mi hogyan reagálunk rájuk.
De nagyon mélységes érzés megtapasztalni (!) az elme és a test közötti kapcsolatot. Valóban MINDEN változik. Felbukkan, majd elmúlik. Emberek, élethelyzetek, érzések, gondolatok, semmi sem állandó. Tovaszáll, vagy átalakul, de változik. A testen is gyönyörűen megjelenik ez az érzetek formájában, és mennyivel igazabb önmagunkon megtapasztalni, mint csupán gondolati síkon tudatosítani.
Én pedig elég keményen tapasztaltam mindent. A meditációk folyamán és azon kívül is. A frusztrációk gőzerővel törtek a felszínre, nem tudtam aludni, rémálmaim, látomásaim voltak. Azt hittem, bekattanok, de közben persze tudtam, hogy ennek így kell lennie, a mélyrétegekben dolgoztunk, tehát a felszínre kellett hozni a trutyit. De mint utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül, azok a társak, akik mozdulatlanul ülték végig az órákat, és példamutató fegyelemmel csináltak végig mindent, szintén tomboltak belül, nem tudtak aludni, tisztultak mentális szinten (is).
Kislétszámú kurzus volt, és mivel a nők és férfiak elkülönítve vannak elszállásolva, csupán négy ember, nőci vett körül napi szinten. Egy régi tanuló volt, akit Fellegjárónak neveztem el magamban. Olyan volt a járása és a mozdulatai, mintha a Holdon járna, ahol nincs gravitáció. Mesteri szintre fejlesztette a nemes csend gyakorlását. Nagyon kemény élettörténet van mögötte, és ez a technika tette őt és életét rendbe. Három másik új tanuló volt mellettem. Egy angol csajszi, aki azt hiszem elég nehezen bírta a tíz napot, hiszen elég zajos volt az ő nemes csendje, durrant, pukkant, pöffent.. nagyon mókás figura, az ő hangeffektjei voltak a szórakozásom a kurzus alatt. Volt egy francia lány is, aki mint egy dáma, gyönyörű tartással, és egy indonéz kislány, aki ijesztően kemény önfegyelemmel csinálta végig a kurzust.
Na meg voltam én. Mint utólag kiderült, én is nemes önfegyelemről tettem tanúbizonyságot. Na én ezt belül cseppet sem így éltem meg. Maga a némaság, és a hasonló fogadalmak nem jelentettek problémát, de az említett cseppet sem csendes elme, a rémálmok annál inkább. A rémálmok aztán lassan elmúltak, de a monológok maradtak. Nem is hiszem, hogy tíz nap elég lenne elcsendesíteni őket. Valójában napi kétszer kellene egy-egy órát meditálni az optimális eredmény elérése kedvéért, de egyelőre nekem ez nem történik meg rendszerességgel. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó kurzusom, szeretnék még tíz napot vagy néhányat meditálni, vagy szolgálni a tanfolyamokon. Ez valóban csak egy első lépés volt, hosszú az út a teljes tisztulásig, de valójában ugye nem is a cél, hanem maga az út számít... sok kis szabadulás vezet majd el a (kurt cobain-mentes) nirvánáig - ki tudja milyen testben és dimenzióban...








2012. november 8., csütörtök

KASONGANI HÁZIKÓNK

A beköltözés idejében így nézett ki a házikónk, azóta sokat változott, mivel folyamatosan csinosítgatjuk és az eső is serkenti a zöldülést. Ez sajnos a gazokra is vonatkozik, na de sebaj..
Egyelőre tehát az első képek.



Házikó terasszal

A szobám ablaka, előtte az új építményem növényekkel



Gyümölcsfák







ÚJRA ITT-HOL...

Itt.
Hol?
Magam sem tudom.

Lassan másfél hónapja újra Indonéziában vagyok.
Szokás szerint pörög az idő mint valami őrült gépezet egy olyan országban, ahol az idő, mint olyan, nem létezik. Nem is értem ez hogyan működik. De csak úgy szalad, repül!

Szeptember közepén érkeztem.
Az első hetek házkereséssel teltek. Igen, sokan kérdezik, miért akar valaki elköltözni a palotából. Nos, a nagy szoba szüksége győzedelmeskedett a kényelmi szempontok felett. De bevallom, sokkal otthonosabb a mostani házunk, hiába nincs benne flinc-flanc, nyugati fürdőszoba vagy illemhely, csak egy lavor meg a pottyintós. Van viszont nagy tér, rengeteg növény, és afféle falusi hangulat. Persze ez sokszor nehézséget is okoz, hiszen nem nekünk találták ki az itteni konzervatív szabályrendszert, na de erre van a magyar vér; krízishelyzetben nő a kreativitás. No meg az ausztrál és indonéz ember is hasonlóan kreatív, úgyhogy idővel megtaláljuk a kiskapukat. Ettől eltekintve maga a szomszédság nagyon cuki, egy néni már lassan családtaggá fogad, folyamatosan gyümölcsökkel lát el, én sült banánnal háláltam meg a kedvességét, amit rögtön újabb adag étellel honorált. Pár nap múlva pedig beállított az originál sült banán hozzávalóival, hogy tökéletesítse tudásomat. Szó szerint zabálnivaló. 
A szobám jóval tágasabb, na nem egy Műcsarnok, de elfér benne egy méteres vászon a festéshez. Bár pont itt van a probléma. Megvan a tér a festéshez, de még csak egy félkész képem van, hiszen folyton történik valami. 
Tíz napra elvonultam szerzetesnek egy meditációs kurzusra, ahol megtapasztalhattam elmém kaotikus valóságát, majd pár nap itthonlét után, csak hogy meglegyen a kontraszt, egyből egy zajos forgatáson találtam magam. Nemsokára a nemzeti televízióban vigyorog a bulé fejem. Ez több, mint vicces. Na de ezekről külön fogok beszámolni.
Ma újra Yogya-ban vagyok, meghívókat küldözgetek a közelgő pesti aukcióra (http://downegyesulet.hu/aukcio2012), és meghívókat mondok le az itteni barátoktól akik ebédre, vacsorára, meg csak úgy találkozásra invitálnak. Nem, erőt veszek magamon és nem megyek sehova. Terv szerint beszámolok nektek az eddig történtekről, aztán pedig pár napra bezárom magam ide, és nem hagyom megzavarni az alkotás folyamatát. Isten adjon erőt ehhez ámen alhamdulillah oh yeah.


2011. december 27., kedd

FÉSZEK

Ezt muszáj leírnom...
Tegnap egy kemény, rohangálós, esős nap után hazafelé indultunk.
Éppen a motorra készültem felülni, amikor szárnycsapkodásokat hallottam a fejem felett. Na de jó, most valóra válik a félelmem, és meglovagol egy denevér... Livi! Emlékszel az ablakos mutatványomra? Arconcsap egy denevér, gondoltam. (Azóta is szakadok a nevetéstől, ha eszembe jut az a cserszegi este. És a rajzod aztán.)
Remegő hangon megkérdeztem, esetleg nincs valami a fejem felett?
Erre a válasz, teljes nyugalommal, "de, egy madár ül a hajadban."
Apaaaaaa????? Azaz micsodaaaaa?????
Egy madár? A hajamban? Mi vagyok én, fa????
Na én mozdulni se mertem, de a madár nem zavartatta magát, nagyon kényelmes hajam lehet... Talán, szűkösebb napokon bérbe adom.
Nem is reppent sehová, úgy kellett levenni a fejemről, és akkor is nyugodt tekintettel, hatalmas szemekkel pislogott. Üdv, új lakótárs!
De inkább megreptettük. Azóta se tudom, merre jár.

Ez volt, Mikszáth után, a magyar leány esete a kismadárral. 
Hozzon mindenkinek jószerencsét!