Na nem kell megijedni a címtől, a tudathasadás hagyományos formája nem ért utol, vagy legalábbis nem jobban, mint eddig. Azonban valóban teljesen más szemszögből ismerkedhettem meg magammal és az elmémmel az alatt a tíz nap alatt, amit egy meditációs kurzuson töltöttem.
Számtalan tanfolyamon és "szeánszon" voltam már, amik arra szolgálnak, hogy jobban megismerd magad, meggyógyítsd magad (és másokat), relaxálj, meditálj, és így tovább. Még annál is több könyvet olvastam arról, hogy hogyan működik az elme, hogyan virgonckodik az ego, mi a valóság és mi az illúzió, mi a semlegesség, az örök bölcsesség és mi a társadalom által belénk nevelt tudás, hagyomány, szocializáció, a maga szépségeivel és nagyon is veszélyes csapdáival. A gondolati csíra mindig is jelen volt, a gyakorlatok egy része pedig haszontalannak bizonyult, másik része hátborzongatóan valósnak. De hiányzott az a technika, amivel hatékonyan le tudnám csendesíteni az igencsak pajkos elmémet, hogy ne okozzon több galibát a már lassan Dosztojevszkij regénnyé változó életemben.
Tavaly több darmasiswa ösztöndíjas beutalta magát erre a tíznapos intenzív elmegyógyászatra, amit Vipassana meditációnak hívnak; én úgy tűnik, most értem meg rá. És amikor azt mondom, elmegyógyászat, egy cseppet sem túlzok. Ugyanis a tíz nap célja az, hogy megtisztítsd az elmédet minden rárakódott tisztátalanságtól, fixációtól, és megtedd az első (vagy sokadik) lépéseket megvilágosodásod, azaz valódi szabadságod és boldogságod irányába.
Magáról a technikáról nem szeretnék mélységeiben beszélni, ugyanis nagyon komplex, valamint nem hiszem, hogy ez a tíz nap felhatalmazna rá. De nagy vonalakban mindenképp érdemes említést tenni róla, mielőtt az élménybeszámolós fejezetre ugrok.
A Vipassana meditáció India egyik legősibb meditációs technikája, amit Gotama, a Buddha fedezett fel újra és alkalmazott 2500 évvel ezelőtt. Neki elég jól ment, mert általa megvilágosodott, nekem ez a pont még nem jött el - és nem is integet az ablakban. A technika mentes mindenféle vallási dogmától, még ha vannak is átfedések a később megalakult buddhizmussal; életmódot (Art of Living), és nem intézményesített vallást hirdet. Egy módszer arra, hogy az ember gyökeresen megszabadítsa önmagát szenvedéseitől, melyeket az elmében uralkodó negativitás és diszharmónia generál. Célja az elmében uralkodó béke és harmónia megteremtése, ami a boldog élet kulcsa.
Gazdag irodalom található erről, akit érdekel, bátran olvasson bővebben utána, én nem szeretném befolyásolni a technika megismerését. Aki pedig érdeklődik a tanfolyam iránt, itt talál bővebb információt: http://www.dhamma.org vagy http://www.dhamma.hu.
A kurzuson szerzett élményeimet azonban nagyon szívesen megosztom.
Gazdag irodalom található erről, akit érdekel, bátran olvasson bővebben utána, én nem szeretném befolyásolni a technika megismerését. Aki pedig érdeklődik a tanfolyam iránt, itt talál bővebb információt: http://www.dhamma.org vagy http://www.dhamma.hu.
A kurzuson szerzett élményeimet azonban nagyon szívesen megosztom.
A klateni Dhamma Ház főépülete. Alul az ebédlő, fent a meditációs terem
A külvilág, hiszen ez már a kurzushatáron kívül volt, úgyhogy sokszor csak álltam a határt jelölő kötél mellett és lestem az aranyhalakat akik szabadon ficánkolnak
Az épület felső szintjén aludtunk. Mellettem Vella, az indonéz kurzustársam.
Ennyien maradtunk csak a végére: Vella, én, Paula a tanítónk, és a Bapak a férfiak segítője
Ahogy már említettem, tíznapos tanfolyamon vettem részt, Yogyakartától nem messze, Klaten városában.
Bevallom, az indulás reggelén eléggé be voltam tojva, ugyanis a maximális öntisztulás érdekében a tanfolyam alatt szerzetesi életet kellett élni. Ez azt jelenti, hogy közel tíz napig nem volt megengedett semmiféle kommunikáció, verbális vagy non-verbális; nincs beszéd, nincs érintés, nincs szemkontaktus, helyette teljes elmélyülés az önmagunkon való munkálkodásban. Meglepő módon ez volt a tíz nap alatt a legkönnyebb feladat. Nekem és legtöbbünknek egy-két nehéz pillanatot leszámítva nem okozott problémát a némasági fogadalom.
Ezen túl még volt néhány dolog, amiről le kellett mondani, morális tisztaságunk érdekében. Hiszen az erkölcsös életvitel (sīla) teremti meg az alapot a tudat koncentrációjához (samādhi), míg a tudati folyamatok tisztítása a belső valóságba való betekintés bölcsességével (paññā) valósítható meg. Na de hogy érthető legyen, az alábbi szabályokat kellett betartanunk:
A napirend az alábbiak szerint alakult:
Eléggé komoly volt ez a napirend, és akárhogy próbáltam, a reggeli meditációk alatt alig-alig tudtam ébren maradni, öt percenként bealudtam és arra ébredtem, hogy saját tengelyem körül forgok, ki tudja melyik bolygók társaságában. De Paula, a gurunk nagyon kedvesen csak annyit mondott, semmi baj, ez a te valóságod, ne harcolj ellene, fogadd el, vizsgáld meg, és amint az elméd lecsendesedik, megszabadulsz ettől az akadálytól.
Na ez az, az én elmém semmi áron nem akart lecsendesedni. Alapjáraton turbó fokozaton működik, de itt a nagy nemes csendben (noble silence) ultra hiper szuper módon elkezdett képzelegni, monologizálni, történeteket gyártani és mesélni, alkotásokat tervezni és vázlatozni, emlékeket felidézni, jövőképeket gyártani. Teljes erejével azon volt, hogy még véletlenül se tudjak a jelenre koncentrálni, azaz magára a meditációra és azokra az érzetekre, amik a testemen, testemben jelentkeztek. De persze a tanár erre is csak annyit mondott, hogy ez teljesen normális, ez az én jelen realitásom, ne harcoljak ellene, ne sokszorozzam meg erejét azzal, hogy reagálok rájuk (milyen igaz!). Csak figyeljem meg, hiszen ez is, mint minden más, felbukkan, majd eltűnik. Igaza van. Attól függetlenül, hogy az elmém nem tud, csak pillanatokra elcsendesedni, valóban látom a változást - és látja az is reakcióim alapján, akik itthon vártak. Az első nap kb. 5 percenként váltottam a testhelyzetemet, mert zsibbadtam, fájtam, és effélék, a tizedik nap végére már végig tudtam ülni mozdulatlanul az egyórás csoportos meditációkat. És valóban, egyre hosszabb pillanatok, percek teltek éberségben, amikor nem zavarta meg valami kósza gondolat a koncentrációmat. Na de mennyit kell még gyakorolni hogy ez hosszútávon hatékony legyen! Hogy napi szinten eltűnjenek a félelmek, aggodalmak, frusztrációk, negativitások, amik újabb negativitást vonzanak be. Hogy semlegesen tudjak szembenézni az élet akár jó akár rossz történéseivel, hiszen azok mindig lesznek, a kérdés csupán az, hogy mi hogyan reagálunk rájuk.
De nagyon mélységes érzés megtapasztalni (!) az elme és a test közötti kapcsolatot. Valóban MINDEN változik. Felbukkan, majd elmúlik. Emberek, élethelyzetek, érzések, gondolatok, semmi sem állandó. Tovaszáll, vagy átalakul, de változik. A testen is gyönyörűen megjelenik ez az érzetek formájában, és mennyivel igazabb önmagunkon megtapasztalni, mint csupán gondolati síkon tudatosítani.
Én pedig elég keményen tapasztaltam mindent. A meditációk folyamán és azon kívül is. A frusztrációk gőzerővel törtek a felszínre, nem tudtam aludni, rémálmaim, látomásaim voltak. Azt hittem, bekattanok, de közben persze tudtam, hogy ennek így kell lennie, a mélyrétegekben dolgoztunk, tehát a felszínre kellett hozni a trutyit. De mint utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül, azok a társak, akik mozdulatlanul ülték végig az órákat, és példamutató fegyelemmel csináltak végig mindent, szintén tomboltak belül, nem tudtak aludni, tisztultak mentális szinten (is).
Kislétszámú kurzus volt, és mivel a nők és férfiak elkülönítve vannak elszállásolva, csupán négy ember, nőci vett körül napi szinten. Egy régi tanuló volt, akit Fellegjárónak neveztem el magamban. Olyan volt a járása és a mozdulatai, mintha a Holdon járna, ahol nincs gravitáció. Mesteri szintre fejlesztette a nemes csend gyakorlását. Nagyon kemény élettörténet van mögötte, és ez a technika tette őt és életét rendbe. Három másik új tanuló volt mellettem. Egy angol csajszi, aki azt hiszem elég nehezen bírta a tíz napot, hiszen elég zajos volt az ő nemes csendje, durrant, pukkant, pöffent.. nagyon mókás figura, az ő hangeffektjei voltak a szórakozásom a kurzus alatt. Volt egy francia lány is, aki mint egy dáma, gyönyörű tartással, és egy indonéz kislány, aki ijesztően kemény önfegyelemmel csinálta végig a kurzust.
Na meg voltam én. Mint utólag kiderült, én is nemes önfegyelemről tettem tanúbizonyságot. Na én ezt belül cseppet sem így éltem meg. Maga a némaság, és a hasonló fogadalmak nem jelentettek problémát, de az említett cseppet sem csendes elme, a rémálmok annál inkább. A rémálmok aztán lassan elmúltak, de a monológok maradtak. Nem is hiszem, hogy tíz nap elég lenne elcsendesíteni őket. Valójában napi kétszer kellene egy-egy órát meditálni az optimális eredmény elérése kedvéért, de egyelőre nekem ez nem történik meg rendszerességgel. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó kurzusom, szeretnék még tíz napot vagy néhányat meditálni, vagy szolgálni a tanfolyamokon. Ez valóban csak egy első lépés volt, hosszú az út a teljes tisztulásig, de valójában ugye nem is a cél, hanem maga az út számít... sok kis szabadulás vezet majd el a (kurt cobain-mentes) nirvánáig - ki tudja milyen testben és dimenzióban...
- Tartózkodás bármilyen élőlény elpusztításától - becsületesen betartottam, a hangyákat és csótányokat szép szóval tessékeltem arrébb a fekhelyem környékéről; azokról a kamikaze hangyákról akiket reggel a matracomba lapulva találtam pedig Isten lássa lelkemet, nem tehetek...
- Tartózkodás a lopástól - na ez nem egy új dolog
- Tartózkodás mindenfajta szexuális tevékenységtől - igen, csókokat sem volt kitől lopni
- Tartózkodás a hazugságtól - nehéz lett volna hazudni kommunikáció híján, de ez sem célom sose; az meg hogy magunknak mit hazudik az elménk, egónk, na az egy bonyodalmas és más kérdés, pont ennek megtisztítása a cél
- Tartózkodás mindenfajta egészségre káros anyag fogyasztásától (beleértve a drogokat, cigarettát, alkoholt, gyógyszert, kávét) - hogy ez másoknak mekkora kihívást jelent, azon mindig meglepődök; hála Istennek egyikkel sem élek, max. az alkohollal ha van valami jó bor, pálinka a környéken, de ez Jáván nem fenyeget
A napirend az alábbiak szerint alakult:
- 04:00 Reggeli ébresztő gong
- 04:30 - 06:30 Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
- 06:30 - 08:00 Reggeli és pihenő
- 08:00 - 09:00 Csoportos meditáció a teremben
- 09:00 - 11:00 Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
- 11:00 - 12:00 Ebéd
- 12:00 - 13:00 Pihenő (szükség esetén konzultáció a tanárral)
- 13:00 - 14:30 Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
- 14:30 - 15:30 Csoportos meditáció a teremben
- 15:30 - 17:00 Meditáció a szobában vagy a meditációs teremben
- 17:00 - 18:00 Teaszünet (új tanuló révén kaptam gyümit is)
- 18:00 - 19:00 Csoportos meditáció a teremben
- 19:00 - 20:15 Előadás
- 20:15 - 21:00 Csoportos meditáció a teremben
- 21:00 - 21:30 Kérdésfeltevések
- 21:30 Villanyoltás
Eléggé komoly volt ez a napirend, és akárhogy próbáltam, a reggeli meditációk alatt alig-alig tudtam ébren maradni, öt percenként bealudtam és arra ébredtem, hogy saját tengelyem körül forgok, ki tudja melyik bolygók társaságában. De Paula, a gurunk nagyon kedvesen csak annyit mondott, semmi baj, ez a te valóságod, ne harcolj ellene, fogadd el, vizsgáld meg, és amint az elméd lecsendesedik, megszabadulsz ettől az akadálytól.
Na ez az, az én elmém semmi áron nem akart lecsendesedni. Alapjáraton turbó fokozaton működik, de itt a nagy nemes csendben (noble silence) ultra hiper szuper módon elkezdett képzelegni, monologizálni, történeteket gyártani és mesélni, alkotásokat tervezni és vázlatozni, emlékeket felidézni, jövőképeket gyártani. Teljes erejével azon volt, hogy még véletlenül se tudjak a jelenre koncentrálni, azaz magára a meditációra és azokra az érzetekre, amik a testemen, testemben jelentkeztek. De persze a tanár erre is csak annyit mondott, hogy ez teljesen normális, ez az én jelen realitásom, ne harcoljak ellene, ne sokszorozzam meg erejét azzal, hogy reagálok rájuk (milyen igaz!). Csak figyeljem meg, hiszen ez is, mint minden más, felbukkan, majd eltűnik. Igaza van. Attól függetlenül, hogy az elmém nem tud, csak pillanatokra elcsendesedni, valóban látom a változást - és látja az is reakcióim alapján, akik itthon vártak. Az első nap kb. 5 percenként váltottam a testhelyzetemet, mert zsibbadtam, fájtam, és effélék, a tizedik nap végére már végig tudtam ülni mozdulatlanul az egyórás csoportos meditációkat. És valóban, egyre hosszabb pillanatok, percek teltek éberségben, amikor nem zavarta meg valami kósza gondolat a koncentrációmat. Na de mennyit kell még gyakorolni hogy ez hosszútávon hatékony legyen! Hogy napi szinten eltűnjenek a félelmek, aggodalmak, frusztrációk, negativitások, amik újabb negativitást vonzanak be. Hogy semlegesen tudjak szembenézni az élet akár jó akár rossz történéseivel, hiszen azok mindig lesznek, a kérdés csupán az, hogy mi hogyan reagálunk rájuk.
De nagyon mélységes érzés megtapasztalni (!) az elme és a test közötti kapcsolatot. Valóban MINDEN változik. Felbukkan, majd elmúlik. Emberek, élethelyzetek, érzések, gondolatok, semmi sem állandó. Tovaszáll, vagy átalakul, de változik. A testen is gyönyörűen megjelenik ez az érzetek formájában, és mennyivel igazabb önmagunkon megtapasztalni, mint csupán gondolati síkon tudatosítani.
Én pedig elég keményen tapasztaltam mindent. A meditációk folyamán és azon kívül is. A frusztrációk gőzerővel törtek a felszínre, nem tudtam aludni, rémálmaim, látomásaim voltak. Azt hittem, bekattanok, de közben persze tudtam, hogy ennek így kell lennie, a mélyrétegekben dolgoztunk, tehát a felszínre kellett hozni a trutyit. De mint utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül, azok a társak, akik mozdulatlanul ülték végig az órákat, és példamutató fegyelemmel csináltak végig mindent, szintén tomboltak belül, nem tudtak aludni, tisztultak mentális szinten (is).
Kislétszámú kurzus volt, és mivel a nők és férfiak elkülönítve vannak elszállásolva, csupán négy ember, nőci vett körül napi szinten. Egy régi tanuló volt, akit Fellegjárónak neveztem el magamban. Olyan volt a járása és a mozdulatai, mintha a Holdon járna, ahol nincs gravitáció. Mesteri szintre fejlesztette a nemes csend gyakorlását. Nagyon kemény élettörténet van mögötte, és ez a technika tette őt és életét rendbe. Három másik új tanuló volt mellettem. Egy angol csajszi, aki azt hiszem elég nehezen bírta a tíz napot, hiszen elég zajos volt az ő nemes csendje, durrant, pukkant, pöffent.. nagyon mókás figura, az ő hangeffektjei voltak a szórakozásom a kurzus alatt. Volt egy francia lány is, aki mint egy dáma, gyönyörű tartással, és egy indonéz kislány, aki ijesztően kemény önfegyelemmel csinálta végig a kurzust.
Na meg voltam én. Mint utólag kiderült, én is nemes önfegyelemről tettem tanúbizonyságot. Na én ezt belül cseppet sem így éltem meg. Maga a némaság, és a hasonló fogadalmak nem jelentettek problémát, de az említett cseppet sem csendes elme, a rémálmok annál inkább. A rémálmok aztán lassan elmúltak, de a monológok maradtak. Nem is hiszem, hogy tíz nap elég lenne elcsendesíteni őket. Valójában napi kétszer kellene egy-egy órát meditálni az optimális eredmény elérése kedvéért, de egyelőre nekem ez nem történik meg rendszerességgel. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó kurzusom, szeretnék még tíz napot vagy néhányat meditálni, vagy szolgálni a tanfolyamokon. Ez valóban csak egy első lépés volt, hosszú az út a teljes tisztulásig, de valójában ugye nem is a cél, hanem maga az út számít... sok kis szabadulás vezet majd el a (kurt cobain-mentes) nirvánáig - ki tudja milyen testben és dimenzióban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése