Hogy stílusosan kezdjem...
Ez a gondolat ugyanis minden percemet kiszínezi, s annyit jelent: szeretem Indonéziát!
Millió történés, találkozás, beszélgetés, felismerés és élmény áll mögöttem, és még csak most érkeztem... vagy mégsem?
No igen, ha utánaszámolok, az a „most” elég relatív. Már két hónapja itt vagyunk Indonéziában, a Földi Paradicsomban. (Azt hiszem, a Jóisten szereti a paradicsomot, hiszen már minimum kettő létezik: a magyaroknak létrehozta Cserszegtomajt, de ha már olyan jól sikerült, teremtett egyet a világ másik felére is. Na persze, ki tudja, melyik volt előbb, nem is ez a lényeg... hanem hogy ragadjon a bélyeg...)
Azt hiszem, lehetetlenség lenne azzal próbálkoznom, hogy visszaadjam mindazt, ami itt történik, de ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy az éterbe varázsoljak egy darabot a magam Indonéziájából.
Valójában nem is tudom, hol kezdjem, hiszen ha csak azt akarnám leírni, ami eddig történt, nos, az egész ösztöndíjas évemet a gép előtt tölteném és felváltva kellene a barátaimat a gyógyszertárba küldeni, hogy az ínhüvelygyulladásomra hozzanak valamit... (ami, mellékesen megjegyzem, elég veszélyzóna itt, ugyanis minden indonéz szenvedélyes sms-küldő és engem is megfertőztek, de bennük lehet genetikailag kódolva van az sms-faktor, ami belőlem hiányzik és a nap végére fáj az ujjam... de, mboten menopo... azaz nincs probléma)...
Azonban még maradt bennem valamennyi az európai precizitásból – na jó, elég sok – úgyhogy megpróbálom összefoglalni az eddigieket, dióhéjban.
2011. szeptember 18-án magunk mögött hagytuk pindurka országunkat és útnak indultunk az ismeretlenbe. Valójában, fogalmam sem volt arról, mire vállalkozok, mi vár rám, és életemben először nem is akartam, hogy fogalmam legyen róla, hiszen az angyalom azt súgta, jó felé mész... nagyon erősen azt súgta, hogy az a bizonyos ismeretlen a kulcsa a megismerésnek; ahogy kedves Péter mondta, egy kis halál, amire vállalkozok, és aztán az újnak a megteremtése... a legkevésbé sem lepett meg, hogy igaza lett.
Egy végtelennek tűnő nap után megérkeztünk Jakartába. Öt óra Doháig, ott kilenc óra várakozás a terminálban, ami valójában szerintem egy hibernáló helyiség csak terminál név alatt fut, és onnan még kilenc óra volt, hogy megérkezzünk Jakartába... ahol még három órát vártunk, hogy elinduljunk a „darmasiswa gyűjtőhelyre”... ez volt az első lehetőség arra, hogy újrafogalmazzuk viszonyunkat az idővel. Azóta számtalan más alkalom volt erre, de nekem még mindig fejlődnöm kell. Türelem. Nos igen, ez a problémakor valahogy mindig megtalál, azt a bizonyos frissen ültetett füvet még mindig óránként ellenőrizném, de talán annyit mar tanultam, hogy nem húzogatnám, hogy gyorsabban nőjön. Talán... :)
Egy hetet töltöttünk Jakartában.
Az orientációs héten több száz ösztöndíjast próbáltak felhomályosítani a programról és sok minden másról. A program mindig is tiszta volt, de a sok minden másból még most is akadnak homályosságok.
Az orientációs héten több száz ösztöndíjast próbáltak felhomályosítani a programról és sok minden másról. A program mindig is tiszta volt, de a sok minden másból még most is akadnak homályosságok.
Sok új embert ismertünk meg, valójában Magyarországról mintha szervezett betelepítési programot indítottak volna, hiszen rengetegen vagyunk, de színes a felhozatal, millió ország millió arca kapott helyet Indonéziában. Plusz-mínusz akármennyi...
Kezdett kialakulni a yogyai csapat is: Adél, a kis pink panther, Zoli, a kölyökgólya, Alida és Josef, a filmbe illő szeretnivaló párocska (mindegyikőjük az!), és Mátyás volt a magyarok közül, akikkel úgy terveztük, Yogyában „családot alapítunk”... ebből első négyükkel ez meg is történt utóbb. De találkoztunk még számtalan más arccal is, akiket most lehetetlenség lenne felsorolni. A történetekben viszont szép sorjában helyet kapnak!
A város maga nem tett rám mély benyomást, hacsak nem a szmog mennyiséget nézzük, mivel azt nyomtak a tüdőmbe eleget. Hatalmas város hatalmas forgalommal és megszámlálhatatlan emberrel... vannak gyönyörű részei is persze, mi a kínai negyedbe mentünk el újonnan megismert társainkkal. Mégis, alig vártam, hogy végre a „saját városunkba” jöhessünk.
Erre egy hetet kellett várni. De megérte!
Selamat datang di Yogyakarta!
A yogyai csapat majd egy napos zötykölődés után megízlelhette a Jakartán túli világot. És hogy az mennyire gyönyörű!
Először egy hotelben szállásoltak el a Jl Prawirotamanon, a "turisták utcáján," úgyhogy szándékosan vagy nem, de fokozatosan léptünk be az indonéz kozmoszba. Sedikit-sedikit, lama-lama menjadi bukit. Azaz lépésről lépésre.
Persze ez a lépés nekem ebből a távolságból egy hatalmas ugrásnak tűnik, hiszen már annyira természetes az itt élés... de nem ment azért az olyan egyszerűen...
Először is, mérhetetlenül hiányzott a családom és a barátaim, na és FIFI! Az a kis halál elég szadistának tűnt az első percekben... apránként azonban összeállt ami szétesett. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának az említett személyek és egyéb létezők, sokszor gondolok rátok most is! De hála Istennek, elkezdődött itt az élet.
Azt hiszem, ez megér egy külön fejezetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése