Valahol egy hete hagytam abba krónikámat, és azóta egy-két képpel csitítottam blogéhségemet, de nem érem be ennyivel. Rengeteg élmény és benyomás ért azóta is, és nem szeretném őket futni hagyni.
A
Kedd este megnyílt a várva várt kiállítás, az elefántos. Jankával és Ádámmal becsületesen ott voltunk a meghirdetett hét órai kezdetkor, mintha nem is sejtettük volna, hogy az valójában nyolcat jelent. Otthon van egy pár barátom, akinek egy órával korábbi időpontot kell mondjak, ha azt akarom, hogy időben érkezzen – nos, itt ez fordítva működik.
Ott voltunk tehát hét órakor, hiszen Faiz és meg pár lanjut-os barátom performance-szal készültek, amiről nem szeretettem volna lemaradni. De először végighallgattuk a bevezető beszédeket. Most a szokásosnál is több volt, hiszen nagyszabású kiállítás volt ez, beszélt az iparművészeti tanszék vezetője, a festő tanszék fejese, a főszervező szobrász tanár, egy műgyűjtő, és valami csillogó ruhájú néni, nem tudtam kitalálni, ő kicsoda, és talán ennyi. Illetve dehogy! Ugyanis a műgyűjtő néni beszéde közben megjelent két hallgató egy indonéz zászlóval, és valamit nagyon el akartak mondani... nem ismervén a nyelvet, teljesen bugyuta teóriákat gyártottam, talán most jön az indonéz ’56? Nem igazán. De amikor szót kapott a vezetőjük, rezzenéstelen arccal, teljes meggyőződéssel beszélt a... hát ez az, miről is? Jankával pislogtunk nagyokat. Főleg, mikor további hallgatók elkezdtek gyertyákat kiosztani. Mindenki felállt, és égő gyertyával állt az első sor nézősereg. Itt már kezdtem kellemetlenül érezni magam. Most akkor mi is van? Tüntetünk vagy szellemet idézünk? Vagy tüntetve idézünk szellemet? Ez elég szellemes? Nem, a végén kiderült, hogy egy cseppet sem vicces a történet. Ugyanis néhány hete Jakartaban valamelyik kormányépület előtt egy indonéz aktivista fogta és felgyújtotta magát, az indonéz oktatásrendszer állapota ellen tüntetve ezzel. Ez a legkevésbé sem szellemes.
Azonban nem sokkal ezután megnyitották a kiállítóteret, és beözönlöttünk a galériába. Egy perc alatt visszatért belém az élet. Száguldottunk a harmadik szintre, ahol a performance kapott helyet. Kizárólag erre az alkalomra építettek egy új falat a harmadik szintre, Entang Wiharso kérésére. A művész kezében most nem ecset volt, hanem kalapács és fúró. Nekiesett a méretes falnak... Csak úgy szállt a téglapor. Én pedig kerestem a fiúkat. Hol vannak? A fal mögött álltak, és egy asztalt tartottak a levegőben. Az asztal két végénél egy-egy ember ült, egy úr és asszonya. Éppen tortát falatoztak. A tortára a művészetről alkotott vélekedések voltak írva. Közben az asztal, mivel tömör fából volt, nagyon mocorgott, alig bírták a fiúk a levegőben tartani. De nem tehették le, ez volt a feladatuk. Az „idilli” falatozást a fúró zaja kísérte, és a fal túloldalán levő emberek egyre többet láthattak ebből a fúrótól keletkezett lyukakon át. Alig vártam a csattanót... de egyszer csak, úgy egy óra után Pak Wiharso letette eszközeit, és the end. Azt hiszem, nem fűzök hozzá semmit, hogy az értelmezést ne befolyásoljam... Nekem azért hiányzott a csattanó...
Hosszú várakozás után szét tudtam nézni a tárlaton. Nagyon színes volt a felhozatal. Gumiabroncs, kakiló alak, arcok, felületek, műanyag love-tank, koponyák, és még sorolhatnám... aztán kiszúrtam azt az alkotást, amelyik a legjobban tetszik. Átlátszó férfikoszorú vesz körül sok kis színes golyót. Közelebb menve meg tudtam nézni az alkotó nevét: Putu Sutawijaya. Most miért nem vagyok meglepve? Azt hiszem, erre vagyok hangolva... Ugyanis, aki még nem tudja, rögtön az első kiállításon, amin voltam az ISI Galeriben, gyökeret vertem egy kép előtt. Egy balinéz táncost ábrázolt, illetve inkább csak a mozdulatot és gesztust, hiszen az alak maga alig sejthetően, de annál biztosabban volt a vászonra festve mérhetetlen profi tusvonásokkal, és körülötte dinamikus festékfoltok és tuspacák táncoltak. Azóta is rendszeresen belefutok az alkotásaiba, és mint kiderült, ő az egyik legkeresettebb indonéz alkotó, akinek a művei több millió fontért kelnek el a Sotheby's-ben. Azt hiszem, le kellett volna akasszam a képet arról a falról...
Seni lukis lanjut
Egyelőre azonban a saját képeimet akasztgatom.
Csütörtökön volt az utolsó órám, legalábbis ebben a félévben. Bevittem a még meg nem mutatott képeimet, amiből az egyik nagyon tetszett a tanároknak. A hallgatók szokás szerint megint nem szóltak semmit. Mert ugye reflektálni kellene a képekre, de valami miatt megkukulnak, amikor külföldi diákok mutatják a munkáikat. Erre már többen panaszkodtak, és még mindig nem tudom annyira hova tenni. De, „jobb híján,” beérem a tanárok észrevételeivel.
A tanáraim, Pak Subroto és Pak Darisman szintén nagyon elismert művészek. Subroto tusrajzait láttam, amik mérhetetlen profizmusról árulkodnak, és nagyon ízesek, dinamikusak. Darisman festményei pedig realista festésmódban, szürreális figurális kompozíciókat ábrázolnak.
Ezen a héten nagyon tetszett nekik a festményem, kivételesen semmi fejlesztenivalót nem tanácsoltak vele kapcsolatban. Ez szerintem is jól sikerült.
De mint kiderült, a kiállításig még újabb képeket kell fessek. Ez nem a legjobb meglepetés, ugyanis az idő nagyon szorít. Mit sem könnyítettek a dolgomon, ugyanis Jankával és Ádámmal megvettük a repülőjegyet Sulawesire január elsejére. Az újévem első napját úton töltöm, ami ha mázlim van, meghatározza a 2012-es évemet...? Eddig majdnem mindig bejött. Ezzel a logikával sokat fogok utazni. Állok elébe!
De addig is, turbó tempóval festem a betervezett képeket.
Na meg a karácsony...
Hamarosan annak a történetével is jelentkezem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése