BATIK... KÉPEKBEN

Az Imogiriben töltött batik kurzus kis csapata:
hátul: Tony, Ibu..., Krisna
elöl: Faiz és én
mögöttünk Vaida elbújt
Adél fotózik

Olvad a viasz

"Chanting," azaz a motivum megrajzolása

Színezés

Ez az enyém, első merítés után.
Befotózom majd az elkészültet is, szééép :)

Száradnak a textilek

Fixálás

És így csinálják a profik...

Fotók: Boros Adél

SADRANAN - IMOGIRI

Közeledik a karácsony... egy Amerikában élő barátom épp most kérdezte, készülök-e már az ünnepekre, és enyhe skizofrén érzéssel azt kellett válaszoljam, hogy nem igazán... hiszen ez az igazság.

Nem tudok ráhangolódni az ünnepi érzésre, hiszen hihetetlenül meleg van, a hétvégén le is égtem, és a karácsony legkisebb nyoma se található meg Indonéziában, muzulmán ország lévén.

Most elképzelem az otthoni hideg telet, a Dóm teret a vásárral, a gőzölgő forraltbort egy kis kürtös kaláccsal, a családdal és a barátokkal, a finom illatokat és ételeket, amit anya és a család mesterszakácsai sütnek-főznek... na jó, nem kínzom magam! Ezt itt el lehet felejteni. 

Valahol nagyon hiányzik az ünnep és az otthoni szokások. Minden évben alig várom, hogy lássam az arcokat, amint kibontják az ajándékokat. Főleg az öcsémét, akinek mindig veszek valami oltári értelmetlen kacatot, hogy egy jót nevessünk. De leginkább maga az érzés, a hangulat, és az arcok hiányoznak.

Ugyanakkor mérhetetlenül hálás vagyok, hogy itt lehetek. Ugyan a karácsony nem lesz olyan, mint szokott lenni, de cserébe kapok számtalan más élményt és szépséget.

Például az elmúlt hétvégét.

Nem egy tipikus decemberi hétvége volt - otthoni szemmel.

Szombat hajnalban motorra ültünk és nyakunkba vettük a... hegyeket. Olyan kanyargós és huppanós utakon száguldottunk, hogy néha inkább én kerültem az előttem ülő nyakába. Enyhe túlzással. Hogy az otthoniak megnyugodjanak, nagy túlzással :) De egy-egy huppanónál valóban megfogalmazódott bennem, hogy mindjárt elrepülök. A szárnyalás érzése pedig végigkísérte az utunkat. A hegyekben kellemes idő van, szinte már fáztam, ami azért elég lehetetlenül hangzik, és közben lobogott a hajam a szélben. Már ami kifért a bukósisak alól. Kanyarogtunk jobbra-balra, fel-le, és mindig valami egészen új és fantasztikus látvány tárult elénk. A rizsföldek nem maradhatnak el, de a hegyek miatt teraszokon csücsültek, sok más növénnyel egyetemben. Két óra popsitörő motorozás után pedig a hegyek között, völgyek között zakatoló vonat helyett megcsillantak a tenger hullámai. Mivel nem volt senki az úton, és amúgy is... bátorkodtam egy jó nagyot kiáltani, afféle "juhúúú" életérzéssel telit. Mert hát juhúúú! 

A tengerpart, ahova mentünk, teljesen más a Yogya melletti Parangtritis beach-től. Sadranan nevet visel, és az a fajta part, aminek a fotójára csak úgy cuppannak az utazási irodák. Gyönyörű! 

Kölcsönöztem egy képet a netről, mivel gépet nem mertem vinni -
következőleg fogok!

Fehér homok, kristálytiszta víz, tele élővilággal, és hatalmas hullámokkal. De mivel zátonnyal van körülvéve, a nyílt vizen még veszélyes hullámok a partra érve lecsendesednek, és így veszélytelen ott fürdeni. Ami azt illeti, azért még így sem könnyű... néhányszor dobott rajtam egy-kettőt-százat a csendes fajta hullám is. 

Ami még érdekes, hogy nagyon látványos az ár-apály jelenség a parton. Óramű pontossággal mozog a vízszint, és dél környékén lehet "vizen járni," hiszen az óceán annyira visszahúzódik, hogy át lehet sétálni a part melletti szigetre. Ez oda is vonzotta a helyieket, csak úgy kattogtak a fényképezőgépek, nagyon hamar megtelt a hely emberrel. Előtte sokkal meghittebb volt, hiszen rajtunk kívül senki nem volt látótávolságon belül, csak a kincsek, amiket gyűjtöttem: kagylók, csigák, rákpáncélok, fosszíliák, partra vetett korallok...

Stílusosan halat szerettem volna ebédelni. Végül a kakap, azaz csattogóhal mellett döntöttünk. Most már legalább tudom, hogy van ilyen hal is. Kaptunk még, bármily meglepő, rizst, és zöldségeket. Enak sekali! Nagyon finom volt! A warung a part egy másik szakaszára nézett, és a halacska falatozgatása közben ismét meditálhattam a végtelenen. Végtelenül szép volt.

A nap végére azonban akár engem is feltálalhattak volna a nap specialitásaként, nasi goreng helyett eva goreng néven. Szerintem én lettem volna a legmeggyőzőbb sült az egész étteremben. Isten áldja a Panthenolt és a körömvirágkenőcsöt! Na és nesze neked 50-es faktor, rendszeresen... 

Másnap hajnalban ismét korán keltem, mert egy batik kurzusra mentünk Imogiribe.
Ez az a kurzus, amit még a hét közepén Vaidaval, Krisnaval és Tony-val egyeztettünk. Vasárnap csatlakozott hozzánk Adél és Faiz is. A rövid kurzus végül egésznapos programmá nőtte ki magát, és felejthetetlen élmény volt.
A batikot már volt szerencsém otthon is kipróbálni Farkas Kati batikfestő barátnőmnek köszönhetően. Itt viszont teljesen más módon dolgoztunk. Persze vannak azonosságok. A textilre előzőleg megrajzoltuk a mintát. Én most egy tradicionális motívumot választottam. A megrajzolt mintát azután méhviasszal lefedtük, azonban nem ecsettel, hanem az erre kifejlesztett speciális szerszámmal, amit angolul chanter-nek hivnak. Ez lényegében egy fa nyelű eszköz, aminek a végén egy kis csésze található, csapszerű végződéssel; a csészébe kerül a viasz, s a csapon folyik ki. Indonézül több neve van, attól függően, hogy mekkora átmérőjű ez a kis csap, azaz az eszköz milyen vastag vonalat hagy a textilen. Az a felület, amit viasszal befedünk, nem engedi át a festéket, a textilnek így ott megmarad az eredeti színe. Nos, ennek az eszköznek a használata korántsem könnyű feladat. Nagyon nehéz irányítani, és állandóan csöpög... persze ha megfelelő szögben tartja az ember, ezek a problémák elkerülhetőek, de nem ment elsőre... a hölgy, aki segített nekem, félelmetes rutinnal forgatta kezében a szerszámot. Utóbb kiderült, harmincöt éve fest batikot... ez a tény megnyugtatott. Miután lefedtük azokat a felületeket, amiket fehéren szerettünk volna hagyni, a textileket vízbe mártottuk, majd a színezés következett. Ez volt a kurzus egyik lényegi eleme, hogy a színezést természetes módon értük el, bármilyen kemikália használata nélkül. A többiek barna szint választottak, amit egy fa kérgéből nyernek, én pedig sárgát, amit a mangónak köszönhetek. Háromszor mártottuk a textileket a festékbe, minden egyes alkalommal utána megszárítottuk. Az utolsó száradás után vízbe kellett mártani az anyagot, és a vízbe valami por került, amit még nem tudtam kideríteni, micsoda, mert nem tudták megmondani angolul. Még kutatom. Utolsó fázisként a fixálás következett. Ezt nem az otthon tapasztalt vasalással érték el, hanem úgy, hogy forrásban levő vízbe beleszórták az ismeretlen port, és a textilt belemártották, és megkavargatták. Erre mondom én, hogy soto batik, azaz batikleves.
Természetesen ez egy ízelítő volt csupán, afféle rövid kurzus, hogy nagyjából megismerjük a naturális, kemikáliamentes batikfestő eljárást. A kézzelfestett minőségi batikok sokkal több időt igényelnek, egyrészt a batik mérete és a minták bonyolultsága miatt, másrészt, mert a színező és fixáló fázisokat többször megismétlik a mélyebb színárnyalat és több szín alkalmazása miatt. Egy sarung, azaz a tradicionális dél-kelet ázsiai viselet, méretes textil amit a derék köré tekernek, akár egy hónapig is készülhet. Erről ismét a végtelen türelem jut eszembe. Fantasztikus. Minden tisztelet a batikművészeké!

Így telt el az év egyik utolsó hétvégéje.
Hétközben pedig folytatódik az egyetem, és a festés.
Azért, megpróbálok közelebb kerülni az ünnepekhez is...

VALAHOL ÁZSIÁBAN...

Ázsia, Európa... Indonézia, Magyarország... ha kinézek az ablakon, varázslatos indonéz tájat látok, rizsföldeket pálmafákkal, az erkélyről a Merapit (!), közben Moby szól, nem túl indonéz dallamok, egy kis „oversea” motívum... most hol is vagyok?

Valahol a rumli közepén. A szobámban ülök, állok, néha fekszek, járkálni alig, mivel minden négyzetcentiméteren valami hever. Festékek, ecsetek, ceruzák, textilek – amit éppen batikos ornamentikával igyekszem megtölteni – és fadarabok – amiből az ékszerek készülnek. Én meg csücsülök mint kakas a szemétdombján. Még jó, hogy ez nem szemétdomb, én meg nem kakas vagyok... mihez is kezdenék akkor?

Nos, lehet nem jó jel, hogy már az elején ilyen balgaságok jutnak eszembe. De hiába, kicsit fáradt vagyok. Nagyon.

A helyzet az, hogy határidőkkel vagyok tele. A jövő héten vége az első félév szorgalmi időszakának, és be kell mutassam az esedékes alkotásaimat. Amiknek a száma, hiszen alkalmazkodókészség terápiára utaltam be magam ebben az évben, egy hét alatt a kétszeresére nőtt. Nem mondom, hogy ez az új fejlemény meglep, annál inkább frusztrál, hogy hogyan is leszek kész ennyi plusz alkotással és a hozzá tartozó irománnyal úgy, hogy közben az idő még a szokásosnál is relatívabb módon telik. Szalad. Mintha harminc kutyafalka kergetné. Plusz még a farkasok. Én is igyekszem loholni a nyomukban, de az úton annyi érdekes dolog akad – kiállítások, kirándulások, vagy egyszerűen „csak” beszélgetések –, hogy bevallom, néha ez a tér-idő kontinuum eléggé megtréfál. Vicces egy teremtmény.

Na és milyen igazuk van a darmasiswa-s barátaimnak, akik csak annyit mondanak, „take it easy!” A legjobb fordítást Jozefusztól kölcsönzöm: „Lazuuuulj!” Na ja. Tényleg, miért is aggódom én ennyire? Mi ez a teljesítéskényszer már megint? Pont itt, a nyugalom országában...

Azt hiszem, a kulcs megint az idő. Azaz, hogy nem tudok mindent belezsúfolni abba a 24 órába, amit a rendszer biztosit. Nem elég! Vagy talán az a gond, hogy még nem jöttem rá, hogyan lehet a dimenziók között utazni. Az egyik dimenzióban alkotnék, a másikban pedig utaznék. De addig is, igyekszem a kettőt egyensúlyban tartani (úgyis ez a legegészségesebb verzió).

A december így fog telni, terv szerint festek, és festek, és festek. Januárban kiállítás nyílik a festő csoport munkáiból. Aztán pedig uccu neki, utazok!

Még nem tudom, hova. Mert végeláthatatlan a megnézendő helyek száma. Balira biztosan ellátogatunk, és a januári szünet alatt szeretnék még Jáván is eljutni más városokba, falvakba, vulkánokhoz, kénbányához, és így tovább.

Na de akad itt is annyi szép dolog!

Tegnap például eljutottam egy Imogiri nevű településre. Vasárnap batik kurzusra megyünk oda, és egy barátommal, Vaidaval megkukkantottuk először a helyet. Vaida egy litván antropológus lány, aki az egyik legkedvesebb barátom a külföldiek közül.

Egy nagyon kedves műhelybe vittek minket, ahol türelmes asszonyok aprólékos motívumokkal rajzolták tele textileiket. Ez vár ránk vasárnap. Azt fogják megtanítani nekünk, hogyan lehet kemikáliáktól mentesen batikot készíteni -  festeni, fixálni, és a többi. Én bio-batikként emlegetem. Nagyon kíváncsi vagyok.

Tony és Krisna nevű barátainkkal fogunk a kurzuson részt venni. Tony wayang művész, és szerintem Bob Marley rokona, mert teljesen úgy néz ki, Krisna pedig nevével ellentétben egy teljesen földi lény. A szó nemes értelmében. A családjuk Imogiriben él, a hegyekben, és egy gyönyörű gazdaságuk van. Tegnap oda is ellátogattunk. A birtokuk hatalmas területen fekszik a hegyek között, tele növényekkel és állatokkal. Teljesen önellátó gazdaságuk van, maguk termelnek mindent, még az energiát is napkollektorok és biogáz segítségével. (A biogáz termelésének elmesélése azért elég vicces volt, Laci, te erről többet tudhatsz!;)) 

Körbejártuk a területet, megszámlálhatatlan féle-fajta állat és növény mellett-alatt sétáltunk el, kétnapos bocit láttam, bébinyulakat simogattam, és amikor felértünk a teraszos gazdaság tetejére, és magam elé néztem, nos, olyan érzésem lett, mintha éppen egy angyalsereg vállon ragadott volna és jó magasra repítene... előttem voltak Imogiri és Sewon rizsföldei, amik apró kis négyzeteknek látszottak abból a távolságból és magasságból, és a messzeségben valami különös csillogást láttam... ami nem volt más, mint az óceán... ááááá!!!! most sem találom a szavakat. Leírhatatlan az a végtelen, amit az óceán megtestesít. Csak nézem, nézem, de nem látom a végét. Emiatt különös érzés fog el, talán valami ilyesmi lehet a szabadság érzése... ami még erősebb volt, amikor a parton voltam. A Depok és a Parangtritis Beach-re jutottam el eddig, szombaton tervezünk a Sundak Beach-re elmotorozni, ahol fürdeni is lehet. Az első kettőn ugyanis nem lehet, mivel hatalmas és veszélyes hullámok vannak a szárazföldi és óceáni lemezek találkozása miatt. Egy pillanat alatt elsodornának... Ezt elég könnyű elképzelni, ha az ember eljut az említett partok egyikére. Amikor először láttam meg az óceánt, földbe gyökerezett a lábam... először is az említett végtelensége miatt. Tengerparton már voltam, de ez még annál is monumentálisabb, hiszen a közelben nincsen semmi, csak víz és víz és víz... és a hullámok valóban akkora méreteket öltenek, hogy icipici pontnak érzem magam akit mindjárt elfúj a hullámok szele... percekig álltam szótlanul a part szélén, bokáig érő vízben... egészen addig, amíg egy akkora hullám nem jött, ami derékig betakart! Csak egy pillanatra, de annál intenzívebben! Nyamiii! Felfrissültem! És ámultam tovább... egy komplett meditációs szettet kaptam aznap este az óceán szellemétől.

Talán megpróbálom most ezt a hangulatot felidézni, és megújult lendülettel folytatni a munkámat...

Az első lépések...

Íme, a Parangtritis Beach

Lenyűgöző...

Valami ilyesmi...

 

 

Új barátom apró halakat gyűjt...

Ezt a hajót aligha használja már...

Amikor megtelik emberrel...

... és amikor kiürül. Pápá!

HELLO MR.!

Ok, Prawirotaman, ok?

Ezeket a mondatokat napjában úgy 476-szor hallottuk...

No meg azt is, hogy „bule,” ami annyit tesz, fehér bőrű. És ha fehér bőrű vagy, ugyan hova máshova mennél: a Prawirotamanra! Ha emlékeztek, ez a turistautca.

Mi azonban lassan, de biztosan, kiköltöztünk a turistautcából.

SEWON ASRI

Nem ment ez sem könnyen.

Ugyan az egyetem, illetve a minisztérium elszállásolt minket egy hotelban, az nyilván csak az első napokra szólt. Utána mindenkinek magának kellett megoldania, hol éli le az elkövetkező fél, vagy egy évet. Mi a közös ház mellett tettük le a voksunkat. De házat találni úgy, hogy az ISI (Institute Seni Indonesia) az ország legjelentősebb művészeti egyeteme, ergo Indonézia legkülönbözőbb részeiről jönnek ide tanulni, akik nyilván ugyanúgy albérletbe kerülnek, és úgy, hogy a tanév már majd egy hónapja elkezdődött mire mi Yogyába  értünk... nos, ilyen feltételek mellett házat találni nem könnyű. De nem is lehetetlen. Ha van egy Lacid, Tutid és egy Pintád!

Innen is millió köszönet! Laci szintén darmasiswa-s volt annak idején, és teljesen érthető okokból itt ragadt egy kis, azaz inkább sok időre. Tuti a felesége, akivel már Magyarországon élnek, elmondhatatlanul gyönyörű gyermekeikkel. Pinta pedig a barátjuk, aki kérésükre segített nekünk sok mindenben, így a házkeresésben is, és aki azóta az egyik legjobb barátom lett.

Pintával  körbejártuk az ISI környékét kocsival, motorral és minden földi jóval (na jó, valójában csak kocsival és motorral), de valahogy nem találtuk az igazit. Alig volt már kiadó ház, amiket pedig ki akartak adni, nos, valami bibit mindig találtunk. Aztán egyszer csak a nap végén, végső segélykiáltásként ellátogattunk Pinta egy barátjához, Komethez. Komet az az ember, aki szerintem mindenhez ért, mivel azóta is a legkülönfélébb szituációkban láttam. Ha elromlik valami, ha ereszt a tető, ha festeni kell, ha tehenet kell levágni (erről majd később, jaj..), ha piacon akarsz árulni, és sorolhatnám, de ami számunkra fontos: ha házat keresel. Elnavigált bennünket egy Puri Sewon Asri  nevű kis kampungba, ahol rendezett pinduri utcák és imádnivaló házak vannak, tele rengeteg növénnyel, színekkel és illatokkal. Aztán megpillantottunk egy házat, ami messziről kiemelkedett a többi közül – nem volt nehéz, hiszen talán az egyetlen kétszintes ház itt, ami a legkülönfélébb színekben pompázik. Belül gyönyörű domborművek, megfelelő számú szobák és fürdőszobák – meg angol illemhely is. És  gyönyörű terek! Itt dobbant meg először a szívem: igen, itt nagyon is tudnék élni!

Hála Istennek, ezt így gondolta Alida és Josef, Adél és Zoli is. Mátyás útja északra vezetett, így maradtunk öten a házban. Egészen addig, amíg be nem költözött két magyar mókamester a maradék szobába. Imi és Peti szinten festészetet tanulnak az ISI-n, ebben a félévben egy csereprogramnak  köszönhetően. Tényleg hihetetlen mókamesterek, azt hiszem nagy szerencse nekünk és a hasizmunknak, hogy együtt élünk.

A ház az egyetemhez közel van, körülbelül 10 perc séta a rizsföldek mellett. Mindenki motorral jár, de én imádok sétálni, mert nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Kedvencem amikor előbukkan a végeláthatatlan zöld rizsföldek között egy piros házikó. Csak egy pici pont a nagy zöldségben, de a legjobb helyen és a legjobb arányban. Arról a házról Pali bácsi szokott eszembe jutni... olyan Pali bácsisan piroslik a képzeletbeli vásznon... Az is gyönyörű, amikor felbukkan egy-egy dolgos arc és kar a tájban. Órákig hajladoznak a rizsszálak között, mérhetetlen alázattal és szorgalommal. Mint maga a rizs, ami eleinte büszkén és egyenesen áll a földbe ültetve, és mély meghajlással jelzi, ha megérett az „aratásra.” Ez az indonéz ember sajátja: alázatos tartás, amiről példát vehetünk.

Na és az örök mosoly! Indonézia a lélekből nevetés országa.

De ugyan ki is tudna nem mosolyogni, ha ilyen helyen él?

ISI - Institut Seni Indonesia, azaz Indonéz Művészeti Egyetem

Eredetileg festészetet, batikot és wayang kulitot  jöttem ide tanulni. Na persze ez sem megy olyan egyértelműen azért. Már december van, de még mindig kaotikus az órarendem. Az órák nem akkor, nem ott, és nem azzal vannak, ahogy az órarendben szerepelnek, de ha elég szemfüles az ember, megtalálja a „mit hol mikor és kivel”-t. Nekem is egyre jobban megy.

Teljesen más a rendszer mint otthon. Seni lukis lanjut nevű órámon nincs megszabva a festmény témája, pusztán a minimum méret, és mindenki órán kívül, a műtermében vagy otthon dolgozik, az elkészült munkát pedig az órán bemutatja. Elmondja a koncepcióját, és közösen megvitatják a képet a mesterekkel és a hallgatókkal. Amiből én elég sokszor semmit sem értek, mivel minden bahasa, azaz indonéz nyelven folyik, amit én nem beszélek olyan szinten, hogy magasröptű művészeti elmélkedésekbe bonyolódjak... de az már nagyon jól megy, hogy „bagus,” azaz jó. Ezt jó hallani.

A hallgatók a legkülönfélébb stílusban alkotnak, bár azt vettem észre, hogy elég erős itt a grafikai vonal, ami a festményeken is érződik.

Nem csoda, hiszen itt a batik. Batik órára is járok, de valójában a tanárral még egyszer sem sikerült találkoznom, mivel egy időben van a festő órával és óra előtt ill. után jutok be a műhelybe, amikor a tanár még vagy már nincs. Ez elég sok fejtörést okoz egyébként, mivel sokat szeretnék tanulni, de amik érdekelnek, sajnos mind egy időben vannak. Még nem jöttem rá a megoldásra.

Ezen kívül faművességgel is kacérkodom, ami annyit jelent, hogy faékszereket fogok készíteni. A kivitelezés van még hátra, a terveimet elfogadták.

Következő félévben pedig lesz wayang kulit órám is, azaz bőrből készítünk majd árnyjátékokhoz bábokat.

Indonézia kultúrája hihetetlenül színes, és sokszor olyan érzésem van, hogy az idő csak repül én pedig még nem láttam eleget... írom a listát, hogy hova érdemes menni, és igyekszem minél több helyre eljutni, minél több élményt gyűjteni, ami nem nehéz, hiszen mindig történik valami. Alvásra nincs idő.

A HÉTKÖZNAPOK

Egy átlagos nap... nem, itt azt hiszem nincsen átlagos nap.

De valami rutin azért mégis akad.

Eleinte hatkor keltünk a kis muzulmán dalospacsirtával, mivel a kampungban is van mecset és reggeli ima. Bevallom, nagyon bosszantó volt, de ma már fel sem ébredek. Pedig gondolom nem törölték el azóta... Egyébként varázslatos! Persze nem feltétlen hajnalban.

Az órák délelőtt vannak – ha vannak, mert hetente legalább kétszer járok úgy, hogy elmaradnak. Dél körül vége van, és lehet menni enni. Az ételek, nos igen. Rizs reggel, rizs délben, rizs este. Számtalan variációban. A csípős fűszerezés miatt az első hetek eléggé megviselték a szervezetemet, de most már ehhez is egész jól hozzászoktam. Mindenesetre igyekszem minél kevésbé csípős ételeket enni. Kedvencem a panírozott zöldség, különböző zöldségtekercsek, halak, oh a „cumi” azaz a tintahal, kis rákocskák, és a gyümölcslevek. Eleinte a mango volt a nyerő, de aztán egy helyen találtam banánt is, most pedig a guava a tanácsos a monszun miatt, mivel sok benne a C-vitamin.

Ez nagyon tetszik egyébként, hogy az indonézek pontosan tudják, mikor mire van szüksége a szervezetüknek. Azt hiszem, ők nem ragadtak le az anyagban, hanem megőriztek valamit az ősi tudásból. Persze, nem szabad túlzásokba esni.

A GURU

Ez volt az egyik reményem, mikor ide készültem: közelebb kerülni az ősi szellemhez.

Es mit ad Isten? Az első héten elkerültem egy guruhoz. Ezt szintén Pintának  köszönhetem, hiszen ő kejawen, azaz az ősi javai vallás követője, és hetente jár a gurujához a kejawen  rituálé végett, na és persze tanulni és fejlődni.

Első látásra elég ijesztőnek tűnik maga a rituálé, de amint megérti az ember a filozófiáját, cseppet sem az. Én még csak alig ismerem, ezért nem is bonyolódok még bele, csak egy átfogó képet próbálok nyújtani.

A rituálé meditációval kezdődik. Mint sok vezetett meditáció, ez is a testrészek energetizálásával indít, a lábujjaktól a fejtetőig. Adott szisztéma szerint közösen mozognak, és irányítják az energiát a testükön keresztül. Nekem a kundalíni jutott róla eszembe, és valóban sok közös elem található. A meditációba én is bekapcsolódtam, és már első alkalommal intenzív élményben volt részem. Mindegyik alkalommal erős  energiát érzékeltem, aminek ragyogó fehér színe volt. Ez megnyugtatott, mivel azért eleinte volt bennem egy egészséges távolságtartás, hiszen nagyon sok "ál-guruval" találkoztam már, így óvatosan járok ebben a világban. De itt pozitív energiát éreztem. Bónuszként kaptam egy fehér lótuszt is látomás formájában, ami, mint utóbb a guru mondta, a személyiségem egy része, és a türelmet szimbolizálja. Türelem. Már megint... hát jó.

A meditáció után a tanítványok a megtisztulás egy különös formáját gyakorolják. Izzó vasat érintenek a nyelvükhöz. Ezt csak a beavatottak csinálhatják, ami annyit jelent, hogy a guru egy előzetes gyakorlattal csakratisztítást  végez, hogy az izzó vas ne tehessen kárt az emberben. Olyan talán, mint a parázson járás. Serceg a nyelv a forró vastól, és mégsem marad semmi nyoma... ez még most is érthetetlen számomra. De az a kategória, amit nem érteni, hanem érezni kell. Természetesen megfogalmazódott bennem a kérdés, erre miért van szükség. Miért nem elég a meditáció által energetizálni, harmonizálni a testet és a szellemet? Talán azért van ez, hogy az ember megtanulja kontrollálni az anyagot a szellem által? De miért nem elég ez gondolati síkon? A válasz igy hangzott: az ember gondolatban megtisztíthat sok mindent, de mégis tettei és szavai azok, amik számítanak. Szavaiddal hatsz a másikra, és a szavaiddal meg is bánthatsz másokat. (Szerintem már a gondolattal is.) Ezért van szükség a tűz erejére, energiájára és minőségére, hogy megtisztítsa nyelvedet minden negatívumtól. Ami pedig még meglepőbb, hogy a guru képes kiolvasni az izzó vasból, hogy milyen történések állnak mögötted, kivel milyen konfliktusaid akadhattak az elmúlt időben. Egyszerre félelmetes és fantasztikus.

Ezután a vasat virágokkal teli vízbe mártják. Természetesen ennek is megvan a jelentése, és a koreográfiája. Majd ezt a vizet megisszák, és testüket, arcukat is átmossak vele. Talán ennek a víznek köszönhető, hogy itt mindenki bőre hihetetlenül bársonyos, és mindenki kortalan?

Majd hosszasan csendben ülnek egymás mellett, olykor a guru mesél valamit a tanítványoknak, majd újra csendben ülnek és csak léteznek. Szeretem ezt a csendet. Amikor nincs szükség szavakra, amikor csak létezel. Nem a felszínen, hanem a mélyben, nincs felszínes csacsogás hanem sokatmondó hallgatás. Sokatmondó elmélkedéssel fűszerezve. Azt hiszem, sokat fogok meg itt tanulni és tapasztalni...